Robotnő

Csibém, hozz be légy szíves egy sört a hűtőszekrényből! – hangzott el a kedves utasitás a társnak. Már nem nyikorog, meg lett kenve tiszteségesen. Fél percen belül bent van a nappaliban sörrel a tálcán. Letelepszik a megszokott helyére mellém. Nézzük a filmet, amelyet ő, Anna01 választott ki számomra tökéletesen úgy,hogy azelőtt soha szó nem esett az izlésemről filmek terén. Egyébként Annának hivom simán, nem mintha zokon venné hogy ha rendszerint a teljes nevén szólitanám.. Letelepszik mellém a kanapéra, gondosan kialakitott kezéből emberi érintést érzek, még emberibbet, mint bármelyik nőjéből, akivel eddig dolgom volt. Mosolyog, fejét a vállamra hajtva belemerül a trillerbe. Az általam oly jól ismert női önzőségnek nyoma sincs esetében. Öntudatosnak öntudatos, a Sophia nevű robotnak egy továbbfejlesztett verziója. Annak a Sophia nevű robothölgynek, akit megépítettek jó harminc évvel ezelőtt, 2017-ben. Az alap ugyanaz, mesterséges intelligencia a köbön, öntudattal megspékelve. Persze szigorúan csakis az ember szolgálatában! Ugyan voltak jelek arra, többek között épp Sophia felől is, hogy majd le akarják igázni az embert, de jelenleg ennek nyoma sincs, Anna01 egy kezes bárány. Beszélni se feltétlen kell, látja, érzi a gondolataimat. Munkához lát. Selymes bőrének érintésétől égnek áll felhevült testemen minden létező nyúlványszerű akármi. Lihegek. Fújtatok. Fújom ki a világ összes feszkóját ami csak gyűlt és gyűlt. Ez idáig. Itt most elengedem.

Másnap mikor megébredek, ő már a konyhában süt, pirítós illata árad be a szobába. Nincsenek előre ilyen parancsok belé táplálva, egész egyszerűen patikamérlegen kimért pontossággal tisztában van az igényeimmel. Behozza tálcán az ágyamba, átnyújtja nekem. Valóban pirítós, kőrözöttel megkenve, paradicsommal. Egy csésze meleg tea mellé. Félmosolyt megejt felém, jó reggelt kiván. Akár azé az bizonyos amerikai kutató robotja, amellyel leültek beszélgetni, és valami hátborzongatóan kimért és átgondolt, jó alaposan töviről hegyére megfontolt válaszokat adott, és amikor kapott egy olyan kérdést miszerint valóban le akarják e ők robotok igázni az emberiséget, vérfagyasztóan mosolyogva közölte: oké, el fogom pusztítani az emberiséget. Azonban én egyáltalán nem éreztem azt, hogy el fognak pusztitani, sőt! Újjászülettem aznap reggel. Vagy inkább délelőtt ha úgy tetszik. Fél 11 az ugye már kishiján dél. Bizony elaludtunk, pontosabban csak én, Anna nem tud ilyet. Bármikor felébreszthető és működésbe hozható, ám hogy ha nem hagy neki elég időt az ember a regenerálódáshoz, az előbb-utóbb vissza fog ütni, a működése kevésbé hatékony lesz. Csak úgy ahogyan az emberek, valamint minden élőlény esetében, a növényeket leszámitva. Folyamatos odafigyelést igényel, mint ahogy a emberi nő is, nem csak a robothölgy. Ám míg Anna értünk van addig az emberi nőnemű társunk korántsem biztos. Egy gép persze nem képes szeretni. Öntudat ide vagy oda, ezt aligha lesz képes kivitelezni a tudomány. Ellenben gyűlölni sem képes, abszolút mentes minden fajta szélsőséges érzelemtől. Hogy a nem szélsőségesektől az e, azt csak találgatni tudnám, a lényeg momentán az, hogy hatalmas igény van rá miután kevésbé időigényes, intelligensebb az embernél, jóformán bármire használható, nemhogy felveszi a versenyt a hús vér nőnemű egyedekkel, de még túl is tesz rajtuk. Most már. Az ára egyre inkább megfizethetőbb az átlag embere számára. Nem elég pusztán a mű vagina, amelyek kaphatóak voltak már az első női robotok megjelenése előtt jóval a szex boltokban, komplett nőt csináltak. A robotférfit valamiért meg sem csinálták, ami nem nő, az is semleges nemű, uniszex. Ami csak úgy van például házimunkára. busz-villamosvezetésre, és a többi és a többi. A nők azóta is beérik a vibrátorral, és a hatalmas űrt, amit hagytak az emberről robotokra váltó férfiak, eleinte még viszonylag jól tűrték, mostanra azonban komoly hisztik, megmozdulások, géprombolást sürgető tüntetések követik egymást különösen a fehér ember és az ázsiai népek által lakott országokban. Ahelyett hogy megépitenék a robotférfit maguknak. Nekik ez nem perspektiva. Ezek azok tipusu, mentalitásu nők márpedig, akik annak idején ha odaadták testüket egy férfinak, azt kegyként gyakorolták, azt ki kellett érdemelni, esetleg könyörögni kellett. De a robotnő olyan szinten képes már arra is amire a hús-vér nő is, sőt többre is, hogy fordult a kocka, sok esetben már ők könyörögnek. Ahogy mondani szokták, ez a hajó már elúszott. Akkor kellett volna megragadni a nagy lehetőségeket, amikor még lehetett.

A reggeli kimondottan az volt ami szokott lenni, piritós tojással. Amióta visszajöttem Japánból a tanulmányutamról, melynek során a földbolygó legmodernebb robotjait tanulmányoztam, teljesen elszoktam az itthoni, magyar, de alapjában véve az európai ételektől is. A japán konyha aki tud róla egy keveset is, jól tudja hogy teljesen más, mint bármelyik más. Szombati nap volt, igy kissé lazább volt a programom. Délre már Andrásnál voltam, akivel újfent azt vitattuk meg, hogy hogyan tudnánk kitörni az úgynevezett „munkanélküliségünkből”. Eleinte nem éreztem sem én, sem ő ennek különösebb szükségét, az alapjövedelem jóformán minden igényünket fedezte. Minden kisebb igényünket. Ám aki többre vágyott, annak bele kellett vágnia valamibe. – Ugyan mit csinálnál, mindened megvan, soha senkinek semmi sem elég, a mai ember be akarja kebelezni a világot. – Mondtam neki nagy bölcsen. – Mit akarsz még őszintén?

-Odakint nyugaton több az alapjövedelem, és az ember még úgy is jobban kijön, hogy az élet drágább. Voltam kint, tudom.-Válaszolta. -Meg aztán, igaz ami igaz, sosem elég, te is tudod, te is látod. Ki kell valamit találnunk, valami teljesen újat, ami még senkinek sem fordult meg a fejében. Mindig az új dolgokból lesznek a nagy dolgok. Próbálj gondolkodni a paraszt fejével, mi kell az embereknek? – Nem akartam neki azt mondani, amit gondoltam, márpedig azt, hogy nincs új a nap alatt, nem én fogom föltalálni a spanyol viaszt. Mi az, amit még senki nem talált ki?

– Ott van például a vizi bár, büfé vagy micsoda. Az fantasztikus elképzelés, mármint hogy ott a balaton vagy velencei tó part menti részén a sekély vizben, amelyre felsétálnak az emberek és fogyasztanak. Vagy csak úgy megállnak a vizben és ott kérik ki. Ilyet még senki sem csinált. Csak hát amig kiadják rá az engedélyt.. Talán soha ebben az életben. -Igazándiból nem is tudtam, hogy miért szeretnék többet, ez már nem a tizenkilencedik század, sem a huszadik század eleje, amikor is még mindig az életben maradás volt a tét. Hát a jó öreg egzisztencia. Mint olyan. Az persze nem tűnt el, de ezen a földön jóformán már mindenki számára biztositva vannak az alapvető javak. Csak az hal éhen aki éhség sztrájkol. Aki éhen akar halni. – Az autóbiznisz, a lizingelés az, ami gyorsabban menne – feleltem. – Erre ő elmagyarázta, hogy az mi mindennel jár, ezeknek persze kábé a nyolcvan százalékáról tudtam. Ezután elbúcsúztunk, megbeszéltük nagyjából majd mi merre hány méter lesz és mikor. Hazafele felültem két megállóra a 34es villamosra. Szembe velem figyelmes lettem egy fiatal lányra, talán egyetemista lehetett. Illegeti billegeti magát, miközben a virtuális világában elmerülve mereng és tekintete a semmibe réved. (Neked kedves olvasó jut eszembe ez új, igy elmagyarázom, hogyan. Az agyhullámaival. Bezzeg mi! Annak idején volt a kis kezecskénk, amivel simogattuk az okostelefonjainkat.) Szépen lassan, ám biztosan elöntött az a féle vágy, amelyre hivatott az emberi lény a teremtés óta. Ágaskodó dudorodásom nem szűnt nyugodni, magába szippantva az összes létező vércseppet a szervezetemből, mindezt hiábavalóan. Ugyan van e bármi értelme e történésnek, a picsa is csak ösztönös incselkedésének betudhatóan teszi magát. Otthon várja a saját kis robotja. Ezek ezerszer jobban értik a dolgukat az embernél. Lelki toprongyok vagyunk már mindahányan. Már akkor azok voltunk tulajdonképpen amikor apáink, nagyapáink idejében a mobiltelefonok telefonálás valamint üzenetváltási funkciójánál szinte nagyobb prioritásnak örvendett az Internet használatának a lehetősége. Amikor az amúgy is az emberi agy bekebelezésére hivatott virtuális tér kiszabadult a négy fal börtöne közül és elkisért minket bárhová a világon. Akkor kezdődött el az a folyamat, amikor a virtuális tér leigázott bennünket, amikor valami általunk létrehozott kiszabadult és minket hajtott iga alá. A virtuális tér kiszabadult a négy fal börtöne közül és minket szippantott be üldözve bennünket bárhol is vagyunk. Addikció. Próbált volna meg bárki az okostelefonja nélkül létezni, az elvonási tünetek lettek volna úrrá rajta egyhamar. Mint ahogy ez amúgy meg is történt. Nem véletlenül fenyegettek országok kormányai a világhálóval, mint fegyverrel. Pontosabban annak hiányával. Emberek tömegei produkáltak volna hisztérikus elvonási tüneteket, mutatva deviáns viselkedést. Valahol itt kezdődött minden. Innentől aztán a robotok tömeges legyártása egyre gyorsabban és egyre profibb módon történt. Amilyen lassan indult el az egész, még a nyolcvanas évek japánjában, ahol akkor már egész intelligens házirobotok segitették a főleg idős embereket a mindennapi teendőkben, olyan gyorsan és hihetetlen mód kezdték lemodellezni az embert egy az egyben. 2047-et irunk, mondani sem kell, hogy a földön szinte nincs már olyan munka, melyet ne valami féle gép végezne. A kevés kivételek közé tartozik még a politikus. A politikus, mint fő állás még mindig létező dolog, megélhetésért űzendő tevékenység. És úgy is fest, hogy egy igen jó darabig még biztosan az is marad. Az igazság az, hogy mindenféle robot, elektronikai ketyere azon túl hogy igen hasznos és hát ugye arra hivatottak, hogy könnyebbé tegyék az életünket, az az óriási hátránya amit megsinylett az ember az az, hogy mostanára már teljesen háttérbe szorultak az emberi kapcsolatok. És a nők bizony ezt jobban megszenvedik, mint a férfiak. A teljes intimitás hiánya egy hús vér férfival, annak érintése, az, hogy azok idő hiján és robotnőkkel megáldva abszolút figyelmen kívül hagyták a hús vér nő nemű egyedeket, ez nagyon sok nőnél hosszútávon bizony kivágta a biztositékot. Egyszerűen nem tűrhették, ahogy a több évezredes rohamok, bókok, lovagias tettek, kinyiló ajtók, kocsiajtók, magától lekerült kabátok, virágok, a tutujgatás megannyi formái lassan de biztosan kihaltak. Ott van a női nem számára is az a lehetőség, amik a férfiak számára, se nem kevesebb, se nem több. Drótok, katódok amelyek az igazi férfit jelenthették a számukra, méghozzá annak minden jó tulajdonságával, csak és kizárólag. És nem, mint ahogy egyébként a női nemtől megszokhattuk, a huszadik század eleje-közepe óta, mindent akarnak, az egész világot be akarják kebelezni. A vacsorát fizesd. A taxit azt fizesd. Segitsd le a kabátot róla, nyisd ki előtte az ajtót. De a következő pillanatban már versenyezni akar veled, férfival. A robotférfi a világ legtermészetesebb dolga volt számukra. Értük van, hisz soha nem lehet eléggé kiszolgálni az ember lányát. De azért a hús vér, a humanoid férfiak figyelme irányuljon már rájuk továbbra is! Teljes tudatzavar. Virtuális világok létrejötte, a fizikai emberi interakciók drasztikus csökkenése. Molinók mindenütt, kinjukban a leglényegretörőbb és obszcénabb stilussal: minden férfi buzi?! Másikon: vissza a családi modellt, kereszténység értékeit! Nők tömegei skandálták egyszerre, hogy fektess be! Fektess be! Ezek a megmozdulások egyre erőszakosabbá kezdtek válni az utóbbi időben. Itt is kukák szétborogatva mindenütt, kirakatok helyenként betörve.. Éppen csak érintettem a menetnek a szélét, amikor egy enyhén férfias, ám leszbikusnak semmi esetre sem kinéző jó indulattal fiatalnak mondható hölgy szólitott meg:

– nem találod szánalmasnak, hogy egy vasba vered bele minden este? – Mire én:

– Parancsolsz?

– Jól hallottad! Nincs magánéleted egy használati tárgy iránt táplálsz bármi jellegű érzelmet? – Mulattatott a csaj frusztrációja, rokonszenvet keltő megkörnyékezés helyett agresszivan támadott.

– Ugyan téged ez mennyiben érint? – firtattam a jogát ahhoz, hogy ilyen hangot üssön meg velem szemben ismeretlenül. – Különben is, semmit nem tudsz rólam.

– Buzi vagy mi? Fel sem áll már igazi nőkre, igaz?? – Jött az ideges válasz.

– Ha igy is van, volna, ugyan miért zaklatja, zaklatná fel ez önt? – Még mindig magáztam, megadtam a tiszteletet, holott ő nem hogy letegezett, hanem buzinak nevezett.. – Nem látom azt, hogy miben befolyásolnám evvel az ön életét bármiben is. – E hűvösen kimért és udvarias válasz olyannyira felbőszitette a szemmel láthatólag kielégületlen és bepókhálósodott hölgyet, hogy magából kikelve zúditotta rám az obszcén, vulgáris szókészletének tárházát, ami a csövön csak kifért.

– Tee mocskos buzeráns, volt idő amikor az ilyet agyon verték volna, azt kellene most is a magadfajtával!! Irtani mindet! – Ugyan belevágtam még a viszontválaszba, miszerint hogy márpedig vegye tudomásul igenis, hogy az a manus aki le sem szarja, az korántsem biztos hogy homokos, de ahogy elkezdett mozogni a szám úgy kezdett el vele mozogni a csorda is, üvegek kezdtek el repkedni felém, a hangom semmivé, hallhatatlan foszlánnyá semmisült. Ezen a ponton egy valamit láttam jónak, mihamarább kereket oldani, amit meg is tettem, de még egy hozzám közel álló nőstény agresszor a női zombihadból zombiszerűen utánam nyúlt arra a bizonyos pontra éppen, nem volt nehéz megtalálni, rácsapott, jó erősen megmarkolta, hogy aztán másik kettő rávesse magát a nadrágomra, amelyet téptek és húztak lefele rólam. Kis hiján sikerült is, lélekjelenlétemnek köszönhetően sikerült kitépnem magam karmaik közül, és elhúzni a csikot, mielőtt még teljesen körbevettek volna. És még négy rendőr is odaért addigra, akik visszafogták a megvadult szörnyetegeket. Ha ezek nem nincsenek, simán nemi erőszak áldozatává válok. Mint ahogy egyre gyakrabban válnak férfiemberek nők, különösen középkorú magányos kövér nők szexuális áldozatává. De talán a legeslegdurvább az az eset volt, amit néhány hete láttam a neten. Egy fiatal srác miután betért meginni egy italt munka után este egy bárba, a kedvenc törzshelyére, három, nem is különösebben elhanyagolt külsejű és nem is különösebben molett hölgyek leültek mellé, és viszonylag egész visszafogottan kezdtek el társalogni vele. Annak ellenére, hogy a későbbiekből kiindulva elég régóta lehettek megpiszkálva már. Amikor a srác elment a mosdóba, nemes egyszerűséggel bevetették azt a trükköt, amely évtizedekkel ezelőtt a kiéhezett és jó numerára vágyó srácok szokása volt: drogot csempésztek a srác italába. Azt a fajtát, amitől bekábul. Abba az italába, amelyre épp a hölgyek hivták meg, nyilván pont ebből a célból. Mire visszatért a srác az italához, gyanútlanul felhajtotta a megmaradt italát. Amelyben a kábitószer meg is tette a hatását, rövid időn belül ráfeküdt az asztalra és csak feküdt, és feküdt, és feküdt, szemei lecsukódtak. A három gráciának volt elég ereje, amely legfőképp a szexuális vágyból és túlfűtöttségből eredt, arra, hogy kitámogassa a helyről a srácot, persze mindenki abban a hitben volt, hogy szegény alaposan felöntött a garatra. Betuszkolták a kocsiba, elvitték egyiknek a lakására, ahol lekötözték, bármikor kényük kedvük szerint közösültek vele, a szex olyan formáit nem próbálták ki amilyet csak nem akarta vagy nem tett lehetővé a fekvő póz, és ott tartották őt hetekig. Egyre többen kezdik tudomásul venni, miszerint a férfi igenis megerőszakolható. De még mindig rengetegen csak kacagva legyintenek, mintegy elbagatelizálván a dolgot: ugyan már! Szegény, szeretnék én a helyében lenni! Kár, hogy nekem középiskolában nem volt olyan erőszakoskodó tanárnőm! Mégis felállt neki! Nem érzik a dolog súlyát. Persze olyanok is voltak mindig is, vannak és lesznek is, akik szerint egy nő nem megerőszakolható. Mivel ha összeszorit meg görcsöl, hát ugye hogy az istenbe képes valaki mindezek ellenére aktust létesiteni a vastag szerszámával? Az erőszakoló hölgyemények a biróságon szemernyi megbánást sem tanusitottak, sőt mi több ügyvédjeikkel szembe menve őszinteségi rohamot kaptak szarván a következményekre. Hogy ők ki nem állhatják a férfi nemet, nem elég, hogy mindig is uralkodni akartak minden és mindenki fölött, most még a ketyerékkel azt a kincsesbányát is amely a lábuk között van hasznavehetetlenné tették, ezzel a női nem könnyelmű megélhetését és a legősibb mesterség keretein belüli pénzkereseti lehetőséget is jóformán ellehetetlenitve. Pedig hát amikor bejöttek ezek az ember utánzatok, beleértve a női robotokat is, pozitiv tényként vették tudomásul, hogy általuk a prostitució vissza fog szorulni. Nagyon sokan, férfiak nők üdvözölték ezt egyaránt. De úgy tűnik, hogy azon nőszemélyek közül is akiknek ez első hallásra szépen hangzott, nem gondolták ezt végig eléggé.. Ez volt a téma Bea barátnőm és köztem, mivelhogy a nagy menekülés után gondolatban megkommunikáltuk egymással, mármint hogy megejtjük a szökő évente egyszer esedékes meetingünket egy vendéglőben.

– Ti nők miért éreztek jogot ahhoz, hogy más férfi vagyonára rátehessétek a mancsotok?- tört ki belőlem. – Főleg hogy már igen rég kiharcoltátok magatoknak a jogot, hogy dolgozhassatok, és ne pusztán gyermeknevelésből álljon az életkétek.

– Az már valóban jó régen volt, azóta robotok végeznek mindenféle melót. És különben is, ezért ne engem hibáztass, nem is éltem akkor. Azóta ti férfiak is megéltek, ahogy mi is, csak hát nem éritek be azzal, ami van. Még még még, soha nem elég.

-Arról meg én nem tehetek, hogy a férfi ember olyan, amilyen. Van egy kocsi. Nem a legrosszabb, de nem is a legjobb. Középszerű. Mindig jobb kell. A reklámok végett főleg, ezt már ismerjük ezer éve. Mindig mindent birtokolni akar, többet, jobbat, nem tud betelni. De hozzá kell hogy tegyem, egészen biztosan a női nem végett alakult ez ki. Hogy a ti picsátok alá tehessünk mindent!

– De hát én nem várok el senkitől semmit engemet ne tartson el senki! – vágott közbe azonnal nagy öntudatosan – Nehogy nekem a képembe vágja aztán bárki is, hogy ezt meg azt csak ennek meg annak köszönhetem!

– Az lehet, hogy te most ezt állitod, ettől még genetikailag olyanok vagytok, amilyenek. A nagy öntudatosság azt művelte veletek, hogy kiharcoltátok elsőnek a szavazati jogot, azután pedig egyre többre mást, ami félreértés ne essék nagyon jó és nemes dolog. Aztán végül a munkához való jogot, ezután kezdtetek el átesni a ló túloldalára. Evvel a feminizmussal is többet ártottatok magatoknak mint amennyi jó származott belőle. Sőt mi több, egyszerre várjátok el a tradicionális lovagiasságot és dolgokat, valamint a modern genderizmus minden vivmányát élvezni. Segitsük le a kabátot rólatok, fizessük a vacsorát és a taxit, nyissuk ki előttetek az ajtót. De a következő percben már versenyezni akartok velünk! – Én csak mondtam a véleményem, nem mondanám, hogy meddő vita volt, de meggyőzni ahogyan eddig sem, úgy most sem fogjuk egymást, erre jutva elköszöntem kedves barátnőmtől. Nekiindultam bevásárolni, mivel volt néhány dolog a listámon, melyek nem voltak otthon. Só, napraforgóolaj, valamint egyéb apróságok. Egy pillanat alatt letudtam a vásárlást egy közeli bevásárlóközpontnál, még a nagy sor is másodpercek alatt lement, miután rengeteg chip érintőt épitettek a kijáratokhoz. Odatartottam a kezemet én is, és a bőröm alatti chipet érzékelvén a gépezet bepittyent egyet, lehúzván az élelmiszer értékét és megröviditve engem attól. Ezután következett a saját kis laborom meglátogatása, melyben épitgettem a saját kis robotnőmet. A terv természetesen az volt, hogy az eddigieknél nagyságrendileg jóval többet legyen képes nyújtani a férfi emberek számára. Dani bent próbálgatta a legújabb alkatrészeket beleilleszteni a robotnőnkbe. Persze az alapok ugyanazok kellenek hogy legyenek, mint a honda, simo, fujitsu, toyota és hitachi által létrehozott humanoid, emberszabású robotok esetében. Android, ezen belül is actroid tipusú női robot, amely tipust a 2005-ös expon demonstrálták először Japánban. A cél az volt, hogy meghaladjuk a HRP-4C-t, amely egy humanoid robot realisztikus japán női kinézettel. Természetesen ez sem japán kinézetű lesz, ahogyan Anna sem az. Nyilvánvalóan minden nép a maga formájára szeretné formálni a robotasszonyát.

– A nyomásérzékelőket beszerezted? – Kérdeztem az első komolyabb lépésről Danit. – Hogyne, már be is helyeztem a bőre alá, ne aggódjál. Most a következő lépés az lesz, amely egyeseknek már ugye rutinmunka, hogy gondoskodjunk az érzelmi megnyilvánulások bevéséséről, majd az azokat összepárositó fizikai érzékekről. Hát nem lesz egy gyerekjáték. –

Igen, ezt mindjárt már a legelején tudtam, hogy meglehetősen nagy számitástechnológiai tudásunk, (különösen Danié) ellenére nem fogunk actroidokat fingani. Az érzelmi megnyilvánulások feljegyzését, és fizikai érzékekkel való összepárositását ugyanis hajdanán még, a nyolcvanas-kilencvenes évek japánjában egy csapat mérnök agyspecialistákkal, pszichológusok és különféle más szakemberek segitségével alkották meg. Japán vállalatok mélyebb, hosszú távú pénzügyi erőforrásai és erős hazai piaca tudott a legjobban érvényesülni, akiknek a robotjaik az egész világon elterjedtek.

Jól van, én akkor ráfekszek a beszédre, annak a fejlesztésére. Majd aztán meg kell tanulnia, hogy hogyan mozogjon egy szobában. Az a bizonyos 51 izom, ugye. Amelyek felelnek ezért.

Viszont az sem lesz rutinmunka, hogy elvégezzem azt a munkát, amelyet annak idején elvégeztek a az úgynevezett HRP-4C-n. Egyszóval megtanitani kecsesen járni, mosolyogni, kacsintani, de még duzzogni is. – Időnként eszembe jutott az, hogy vajon tényleg helyes e ez az út, és nem e kellene visszatérni az „ősi” állapotokhoz, a klasszikus felálláshoz, amely végsősoron eredményezett saját magamat is.. Igaz, ha az ember manapság mindenképpen utódot szeretne, ott lebeg a mesterséges megtermékenyités lehetősége, amely nem igényel személyes kontaktot az amúgy is totálisan interakciókat nélkülöző társadalmunkban, nem igényel szerelmet. És szexet. Legalábbis egymással. Hogy ne adjisten egy hús vér embertársunkkal baszni kelljen. De milyen lehetett az idő, amikor még nem jelentett gondot és különösebb erő rá forditást találkozgatni egymással, udvarolni, leülni teázgatni, kirándulásokat szervezni, esős nyári délutánokon társasozni kártyázni. Ez szép fokozatosan épült le a kütyükkel. És miután ezeket igy végigpergettem az agyamban, és álmodoztam a régmúlt, vagy tán nem is annyira régmúlt szoros, meleg emberi interakcióiról, egy röpke pillanatra kedvet kaptam ahhoz, hogy mindezt a vashalmazt itt előttem egyetlen hatékony mozdulattal leseperjem és megsemmisitsem. Vagy benzinnel lelocsoljam az egész műhelyt, majd felgyújtsam. Vagy felrobbantsam és az égbe repitsem. Azonban a józan eszem és nem is annyira csak a józan eszem, az érzelmeim is, ahogy újfent tudatositottam magamban, hogy ez ugyan szép meg jó, de a világ nagyon eltávolodott ezektől az állapotoktól, arra sarkalltak, hogy óvjam a műhelyt és a benne található alkotásokat, akár a himes tojást, mert boldogulni csak azok közreműködésével leszek képes. – Olaj van még elég a szekrényben? – zökkentettt ki Dani. – Akad még, ott a középső fiókot ha kihúzod, találsz néhány cseppet még. Föl is jegyzem magamnak, az is kell. Jó, hogy szóltál. Egyébként azt gondolom, hogy ha a képzeletbeli kifutón, ami lehet az a szőnyeg amely itt hever, végig tud menni a mi kis drágánk, akkor már nyert ügyünk van. Kecsesen, úgy, ahogyan kell. Ahogy a HRP-4C tette azt.

Amely a kifutóra lett programozva, képes sétálni, miközben beszél, és harminc darab motornak a segitségével képes a végtagjait mozgatni, habár mindezt kinosan hangosan?

Igy van, pontosan. Ez a harminc motor ez nálunk is stimmel, a kinosan nagy zajt mérsékelni tudjuk. És hát szóval, hogy ha ugyanúgy fog tudni működni, sétálni meg beszélni méghozzá egyszerre, akkor nyeregben vagyunk.

És ha olyan szinten öntudatra ébred, hogy visszapofázik a kifutóról?

Egyenlőre az öntudatot mi programozzuk beléjük még mindig, és ugyan ki volna az a mazoista elmeroggyant, aki ilyenre lőné be a saját robotnőjét, akkor már keresne magának az ember fia egy hús vér humanoid fehérnépet, ha ez hiányzik neki. – Mondtam röhögve. – Ilyen szintű kommunikációs tudományra semmi szükség. Azonban megkérdezhetné minden tiz percben, hogy mire volna szükségem. Mondjuk ezt a jelenlegi is megteszi, ebben nincs semmi új. Na én megyek és megiszom egy kávét, majd jövök. – Ezzel ki is léptem az udvarra, hogy elinduljak az utcasarkon található kávéautomata irányába. Most is gyalog folytattam az utam, ámbár a műhelyben is pihent egy elektromos roller a kettő tulajdonomban lévő közül. Alig léptem ki, egy hang, amelynek a gazdája egy mögöttem haladó, engem követő járókelő volt a gazdája, egyre közelebb és közelebb kúszott a fülembe. Utolértek, na mondom itt a vég, talán egy felbőszült mindenre kielégületlen, boldogtalan és mindenre elszánt nőstényördög a tüntetésről. Ehelyett egy kimondottan barátságos, már-már kislányosnak tetsző hang csengett fel: – jó napot kivánok, bocsánat a zavarásért!

Jó napot, igen? – feleltem, várva a következőket.

Régóta látom, hogy itt ebben a műhelyben lázas munka folyik, megtudhatom, hogy pontosan mi a nagy sürgés forgás tárgya? – kérdezte csillogó szemmel a lány, őszinte kiváncsisággal a hangjában. Alacsony termetű volt, enyhén szeplős arccal, zöldesbarna szemekkel és vöröses hajjal. Nem lehetett több 18 évesnél. A jelen helyzetet nézve, tekintve a komoly női megmozdulásokat is, amelyek legutóbbijának még mindig a hatása alatt voltam, furcsának tűnt a közvetlenül vidám közeledése. Előbb széles mosollyal az arcomon elnéztem közvetlenül mellette és úgy maradtam a másodperc egy töredékéig, majd feleltem: – nos hát, egy olyan női robot létrehozásán fáradozunk, amely sokkal komolyabb lesz bármelyik elődjénél. – A lány kurtán elfüttyentette magát, egy egészen magas oktávról indulva lefele egészen a mélybe tartva, miközben arcát elforditotta de a szemei pont ugyanott maradva ahol voltak. – Az igen! Hallottam már jó néhány ilyen esetet, és ismerek is személyesen emberkéket, akik megszállottan épitik a saját kis robotkájukat különböző célokra, de ön az első, aki..

Bocsi, de szerintem nyugodtan tegeződjünk, a magam 28 évével nem viselem valami jól ha magázódnak és uramoznak, ne adj isten csókolomoznak kisgyermekek. Nem vagyok ehhez hozzászokva. – szakitottam félbe.

Oké, szóval hogy te vagy az első, akit személyesen ismerek most már, aki saját női robotkával kisérletezik. Hisz annyi van már, mint égen a csillag. Bizonyára már neked is van, vagy volt. – Ez igy igaz, jelenleg is van, otthon vár épp és hogy ha minden igaz most épp takarit.

Hát akkor meg? Mi az, amivel nem vagy megelégedve? Hogy ha meg szabad kérdeznem.

Tudod, mindig van följebb. Gondolkozhatunk úgy is, hogy oké beérem én azzal ami van, végtére is mit akarjak még? Az állam biztosit számunkra kest, amelyből ugyan az ember fia lánya meg nem gazdagodik, de viszont nem is nélkülöz, a megfelelő robotika is a rendelkezésemre áll ahhoz, hogy boldog legyek, de soha nem lesz ennek vége. Mindig lesz valami ujitás, ebben a tudományban nincs leállás. Hogy ha nem én találom fel azt amit feltalálok, kitalálok, akkor kitalálja más. És hát akkor miért ne én legyek az, aki alkot, és enyém legyen a dicsőség?

Persze hogyne, ez teljesen érthető álláspont. – Kimondottan tetszett nekem az a stilusa, hogy az erős érdeklődés nem számon kérő volt, nem próbált beledöngölni a földbe és megalázni, hogy nem vagy képes megszerezni és kielégiteni tisztességesen egy hús-vér nőt, te csődtömeg. A kiváncsisága gyermeki volt mindössze. Ehelyett ezt mondta: – húú, hát ez baromi jópofának találom! Habár nem vagyok, és sose voltam műszaki beállitottságú, de olyan jó volna legalább egyszer szemlét tartani egy ilyen műhelyben akár!

Hát, meg vagy hivva akkor ezennel, várlak sok szeretettel.

Persze nem most, majd valamikor máskor. De tényleg csak ha nem gond..

Nem dehogyis, hát én ajánlottam föl.

Jól van rendben, nagyon rendes tőled, köszi szépen. Kevés manapság az ilyen kreativ ember tudod. Az emberek bele vannak tunyulva, kényelmesedve a helyzetükbe. Seggük alá van tolva minden, és nincs bennük motiváció, ihlet az alkotásra.

Ez igy van, tudom, már csak emiatt is erőltetem ezt a saját robotkát, hogy kitűnjek vele. Meg hát na, érdekel ez az egész. Hogy hogyan lehetséges óriási meló árán felépiteni egy még jobbat, mint amilyen manapság már szinte mindenkinek akad. És amint azt mondottam, hogy ha én nem fejlesztek, megteszik helyettem mások.

Azért én el tudtam volna képzelni magamat harminc-negyven évvel ezelőtt. Mármint hogy ha akkor születek. Vagy még kicsit előbb. – Szakitott félbe. – Mennyivel másabb lehetett akkor az emberek élete. Jó, jó, persze dolgozni azt kellett, de legalább jobban megvolt annak a lehetősége, hogy az ember egy szép, kimagasló karriert csináljon magának az élete során. Most meg,

Most meg már tanulni is azért tanulsz, mert az a helyes. A világ rendje szerint. Komoly karrier befutásának igy is megvan a lehetősége, viszont nem motivál rá nagyon semmi. Amióta bevezették a föld legtöbb országában a feltétel nélküli alapjövedelmet, került annyira megbizható helyzetbe az ember, és lett annyira kiszámitható az élete, hogy ne törjön minden áron eget rengető magasságokba. Muszáj volt ennek bekövetkeznie, igy is késve lépte meg a legtöbb állam, a gépiesitett és robotizált munkaerő irdatlan elterjedése által küszöbön állt egy olyan globális vérengzős háború, amely már a föld leggazdagabb egy százalékát is komolyan veszélyeztette volna. De minden a feltétel nélküli alapjövedelem mellett szólt, emberek tömegeinek nem volt már munkájuk, a vásárlóerő rohamos ütemben csökkent, a végén már nem tudtak eladni jóformán semmit sem. Dolgozni továbbra is dolgoztak az emberek, csak már nem nyolc meg tizenkét órákat. Átképezték őket számtalan olyan fontos melóra, amely robotok felügyeletéről szólt. Legfeljebb napi négy órát dolgoznak ugye ma már, egyszerűen nincsen többre szükség, a robotika megoldja mi helyettünk. Szükséges és törvény szerű, ami történt. Megvan a mi korunknak is a maga szépsége, de főleg megvan a régmúltnak.

Igen, én az emberi kapcsolatokról beszélek, én inkább robotoltam volna a gépek helyett, de legalább megéltem volna azokat a dolgokat, valódi emberi kapcsolatokat, amelyekért igazán érdemes élni. Egy vonaton maximum újságba és könyvekbe temetkezni, azon kívül egymás arcába belebámulni, egymásnak megnyilni, egymást méregetni, egymással kacagni, felszálláskor szép napot köszönni és leszálláskor viszláttal búcsúzni. Hát de nem? – Annak ellenére, hogy egészen jó társaságom volt, több értelmét láttam tovább állni a kávéautomata, majd aztán a távolabbi teendőim fele, mintsem efféle magasröptű eszmefuttatásba mélyre szántóbban belesüppedni, mármint, hogy a régmúlt az egyértelműen sokkal több előnyt nyújtott az emberiség számára. Igy egymásba kódoltuk az elérhetőségeinket, abban maradtunk, hogy feltétlenül tartsuk a kapcsolatot egymással, keep contact ahogy az angol mondja. Majd ezzel el is búcsúztam tőle:  – – Hogy ha már igy alakult, ebből a helyzetből meg kell tanulnunk kihoznunk a legtöbbet. Maradjunk ennyiben. Ciao!  Ja, Zoli voltam!

Csilla! – Mutatkozott be ő is megkésve, majd lelkesen integetett, miközben egyre csak távolodott el tőlem. Elindultam a sarki kávézó fele végre, hogy igyak egy kávét az automatából. Egy igen erős feketére volt szükségem. Hosszú volt az éjszaka ugyanis. Ezt közöltem is a géppel, miután udvariasan köszöntöttem, és ő visszaköszönt, majd miután közölte a jól megszokott árat, odaérintettem a csuklómat a leolvasójához. Miután az becsipogott és pirosan felvillant, egy pillanat alatt lekeverte nekem a jó habos tejes presszó kávét. Nem Anna01 nem hagyott aludni, sokkal inkább én nem hagytam saját magam ő általa, ugyebár. Nem rég pedig még egy kiadós ebéd is fokozta a vérhiányt a fejemben. Már az illatától is megébredtem. Szertartásosan felhörpintettem, a környéken ez volt a legjobb kávézó. Majd ezután hivtam a csipem segitségével egy robottaxit, akivel végre elindultam haza felé. Útközben nagyon udvariasan megkérdezte a Michael Knight Kittje tipusú gépezet, hogy hogyan telik eddig a napom, és hogy hogy érzem magamat. Miután válaszoltam, hogy miszerint az elvárásokhoz képest jól, és egy remek erős habos presszó után teljesen fel vagyok dobva, visszakérdeztem csipőből azt, amiket ő tőlem megkérdezett. Annak az első része teljesen felesleges volt, hiszen hát hogyan telhetne a napja egy olyan gépezetnek, amely fuvarozásra predesztinálódott, de valójában a második része is, mivel az öntudatuk és viszonylag az emberéhez hasonló érzelmi világuk ellenére nekik nincsenek hangulatingadozásaik. Mondhatni abszolúte kiegyensúlyozott életet élnek. Válasza kimért és udvarias, gépiesen udvarias volt: köszönöm remekül telik a napom, szép az idő nemde? Ennek megfelelően érzem magam. – Az idő valóban ragyogó volt, se nem volt meleg, se nem volt hideg, még csak hűvös sem. Persze hogy mit jelent az, hogy egy robot az aktuális időjárási körülményeknek megfelelően érzi magát, azt mindenkinek a képzeletére bizom. Már délután három óra volt, mire hazaérkeztem. Ajtót nyitottam, és csodálatos rend az ami fogadott, ami ugyan nem lepett meg, és még csak jól sem esett a lelkemnek, hiszen nem emberi lény csinálta fene nagy kedvességből odafigyelésből, de ilyenkor mindig elégedetten nyugtáztam magamban a tényt, hogy ez van, ez az egyik ok, amiért jó ilyen gépezetet tartani. Minden gondosan a helyén, habár engem mindig is zavart a túlzásba vitt sterilitás, amely persze csak számomra volt túlzásba vitt, másoknak meglehet az a normál állapot. Szeretem ha egy kicsit szanaszét van minden. Kosz ne legyen, annyi a lényeg. Anna 01 épp a bútorokat portalanitotta. Beköszöntem neki:

Szia életkém!

Neked is szia! A konyhában hever az asztalon a kedvenckéd, diétás palacsinta baracklekvárral! – ez, hogy saját magától igy elmagyarázta, mi merre hány méter, mihelyst hazaérek, idővel kialakult tulajdonsága volt. Nekiláttam a késői ebédemnek hát, eközben ő bejött a konyhába utánam, kedvesen, már-már „emberiesen” megsimogatta a fejem, miközben átadott egy kézzel irt üzenetet, amelyet állitása szerint egy nőtől kapott a mai nap folyamán, aki becsöngetett. A papiron egy telefonszám állt, és a következő szöveg: „hivj fel, amint tudsz.Nagyon fontos. Bea”. Hirtelen kiment minden vér az összes végtagomból, jobb is hogy ültem. Hát ez nem viccel, nagyon úgy tűnt. Eszembe jutott az a körülbelül egy évvel ezelőtt történt véletlen találka egy balatoni hajóúton, a vöröshajú Bea nevű lánnyal, amelyből aztán több találkozó lett, és az eddig utolsó találkozónk, amely eléggé spiccesre sikeredett, az apartmanban kötöttünk ki, ahol töltöttem a kéthetes nyaralásomat. Álomszerűen indult, álomszerűen folytatódott, és úgy is fejeződött be a kaland, habár úgy beittunk aznap éjjel, hogy nem igazán emlékszek semmire már és akkor sem igazán voltam magamnál. Feltételezem hogy ő se nagyon. Egy röpke kéthetes nyári románc, nem szépitem, nevezzük nevén a dolgokat. Barátnőivel vett részt a hajóúton, akikkel mind közel laktak viszonylag a tóhoz. Egy egész napos kiránduláson vettek aznap részt. Azután a két hét után visszacseppentem jól megszokott életembe, és ment minden úgy, ahogy korábban, különösebb események nélkül. Persze azt hozzátenném, hogy részemről volt csak ez ilyen könnyelműen vett dolog,  Aztán most ez a papír fecni itt van a kezemben, előttem a soron következő feladattal, miközben szorongatom. Aztán eszembe jutott, hogy mennyire erőszakosan igyekezett felvenni velem napokig, sőt hetekig  a kapcsolatot, sikertelenül, ugyanis én lapozni szerettem volna. Hirtelen odafordultam Annához, és megkérdeztem: – minden simán ment? Tehát, csöngetett gondolom megkérdezte itthon vagyok e, majd miután közölted hogy nem, felirta a papirra amit felirt, a kezedbe nyomta és lelécelt?

Ó dehogy, azért nem igy ment a dolog. Még képes volt és leült a konyhában egy székre, hogy ideges lábkörzéssel és a testbeszéd különböző nyugtalan megnyilvánulásaival elmagyarázza nekem hogy ő együtt volt veled, miután összejöttetek, szerelmetekből fogant egy gyermek, aki fele, és persze ő feléje, kötelességeim vannak. Hogy ez a már megszületett gyermek összeköt titeket, és én csak az utatokban állok. Azt hittem, hogy még a végén nekem jön. – Ezek a humanoid robotok nem éreznek ilyen helyzetekben sem féltékenységet, sem dühöt, de még csak a félelem leghaloványabb szikráját sem. Hiába az öntudat. Nem mintha nem tudnának, semmi szükség rájuk, igy ki sem lett fejlesztve, fejlődve bennük ez a „képesség”. De amint tettlegesen bántalmazzák őket, többé kevésbé védekeznek, de leginkább hogy ha sarokba vannak szoritva. Egyébként pedig kereket oldanak. Bizonyos vélemények szerint eljön a nap, amikor olyan szintre jut el az öntudatuk, hogy le igázzák az emberiséget, és elpusztitanak bennünket, avagy rabszolgasorba hajtanak. – De végül elment, az a lényeg – folytattam.

Igen, miután látta, hogy velem semmi értelme a civakodásnak. Miután felszólitottam, hogy távozzék, dúlva-fúlva elhagyta a lakást.

Jó, fogok beszélni vele. Nem foglak elhagyni, legalábbis nem tervezem a közeljövőben. Minek tenném, egy hús vér nő kedvéért? Más humanoid robotnő meg ugyanazt tudja, mint te, kisbogár. De mégis, én te hozzád szoktam, már egy éve lassan, hogy együtt vagyunk, ragaszkodom hozzád.

Ezt öröm hallani – válaszolta sivár gépihangba rejtett érzékiséggel. Paradoxon jelenség, de már hozzászoktam, igy ez a legkevésbé sem furcsa már a számomra, sőt felettébb szórakoztató. – Megoldjuk ezt az egészet, és továbbra is boldogan élünk, ahogy eddig. – Ezzel tulajdonképp saját magam nyugtatgattam, hiszen ő a legkevésbé sem volt ideges, a legkevésbé sem szokott az lenni máskor sem. Átölelt hátulról a szék fölött szorosan, érzékelte, hogy felszökkent a vérnyomásom, kiszimatolta a stresszt becsaphatatlan receptorai által. Még ő az, aki nyugtat. – Első dolgom lesz, hogy apasági tesztet kezdeményezzek természetesen, ezt nyilván ő is igy képzeli el. Azután meglátjuk.. Finomat főztél megint, boldogság veled az élet minden pillanata – dicsértem. Majd megcsókoltuk egymást, ő kint maradt a konyhában elmosogatni, míg én leheveredtem a szobában, hogy szunditsak körülbelül egy órácskát a hosszú nap után. De sehogy se jött álom a szememre, pontosabban a szemem fölött keringett, de nem tudta kifejteni jótékony hatását, csak jártak és jártak, zakatoltak az agyamnak a kerekei, hogy most mi lesz ezután, megtörtént velem az, amit lehetőleg minden férfi szeretne elkerülni az életben, „véletlen” fölcsinálni egy nőt. Jó dolog egy gyerek, de nem igy, ilyen módon. Egyenlőre nem is igazán éreztem szükségét a szaporitásnak, tényleg istenesen jól éreztem magam Annával. Egy terhesség, egy gyermek, annak várva várt eljövetele, meg minden ami ezzel csak együtt jár, sokkal nagyobb kincs manapság egy nőnek, mint réges-rég, és egyre nagyobb kincs lesz. Az emberiség létszáma nagyjából harminc évvel ezelőtt tetőzött a csúcson, hatmilliárd fővel, most ez a szám ugyan nőtt, Afrika és Ázsia bőven gondoskodott az utánpótlásról, viszont a fehér ember kihalni látszik. Soha nem volt még ennyire alacsony a házasságok, és még lényegesebb, a születések száma, mint napjainkban. És ez jobb nem lesz már, hanem rosszabb. Mármint a fehér emberre nézve. A fehér embert lassan már múzeumban lehet mutogatni. Veszélyeztetett, védett faj. Kilőni tilos. De bármilyen gondolat, amely különösebb stresszt okozva bekarmolt mélyen a tudatomba, enyhült, mihelyst Anna az eszembe jutott, hogy milyen nyugodt vagyok mellette. Ő minden rosszért kárpótolt. Az a sivár, ellaposodott, tompa érzelmi világ, amely jellemezte a jelenkor emberét, az az érzelmekből, ami még megmaradt, teljesen mindegy volt, hogy hús vér ember vette e körül az ember fiát, avagy szilikonba bújtatott vas. A modern, különösen a fehér nők az elmúlt negyven-ötven év alatt elérték azt a pontot, amikor már nem lehetett egyszerűen mit kezdeni velük. Teszem hozzá, hogy úgy önmagában az emberiség, férfi-nőt egyaránt beleértve, totálisan elérzéketlenedett. Mindenki szart mindenre és mindenkire, csak az eredmények megállás nélküli hajszolása, magolás, magolás, munka, magolás és megoldandó feladat megoldandó feladat hátán. Ezzel párhuzamosan nem azt csináljuk amit valójában szeretnénk, nem a szivünk szerint élünk, megerőszakolva magunkat minden korábbi korokra egészen idáig nem jellemzően. Persze egy jó magas cél érdekében. Amit kergetünk, de sanszosabb egyre inkább, hogy sohasem érjük el. És különben is, miféle dolog lehet nagyobb cél annál, hogy jól érezzük magunk a bőrünkben, és azt tegyük, amit a szivünk diktál? Hogy harmóniában éljünk önmagunkkal? A férfi ember, akinek van családja vért köp, hogy megteremtse a gyerekei számára a jó életet, már ha van. Egy férfi ilyen egyszerűen jellemezhető. A huszadik század végének, és a huszonegyedik elejének a nője pedig egy zavarodott skizofrén. Valahol még nyilván igyekszik megfelelni az évezredek óta már kialakult és általánosan elfogadott női modellnek, nem akar túlzottan eltérni attól, de viszont ezzel egyidőben modern is szeretne lenni amennyire csak lehetséges. Le akar diplomázni, dolgozni akar, karriert akar, ugyanazt a munkát szeretné végezni mint a férfiak, sőt faszt akar növeszteni, és már komoly lelki sérült csak azért is mert neki nincs. A férfiak által nyújtott anyagi biztonságra továbbra is ugyanúgy vágynak, mint bármikor korábban, sőt még jobban el vannak anyagiasodva, mint bármikor korábban a világtörténelem során. Mindent magának akar ez a kor nője, az önzés korábban soha nem látott mértékét figyelhettük meg a jóléti társadalmak nőjénél. És persze elkezdtek nem szülni. Eleinte nagyon későre kezdték kitolni a szülést, aztán egyszerre csak elfelejtettek szülni. És minden evolúciós elméletnek fittyet hányva továbbra is alanyi jogon megilleti őket a férfi által nyújtott anyagi biztonság. Mivel az evolúció magyarázta ez iránti igényét a női nemnek. Darwin forogna a sirjában. Eljött hát az a pont, amikor a jó öreg evolúció nem tudta már ezt megmagyarázni születések és gyermekek hiján. Undoritó önző szörnyetegekké váltak volna? Azokat a nőket, a klasszikus régikor nőjét, akivel nyugodt lélekkel nekiállhat az ember fia családot alapitani, mert nem szenvedett egyszerre hatféle megfelelési kényszerben, nagyitóval kellett keresni már az új évezred elején. Aki, ha kell, a nap 24 órájában anya. Az az igazi anyatipus, akire büszkének lehet lenni. Akire fel lehet nézni. Szóval hatféle megfelelési kényszer, amely alapjáraton lelki sérültséget és frusztrációt eredményez, boldogtalanságot és örökös megfelelési kényszert. Talán nem lehet véletlen, hogy az évezred eleje óta egyre több fiatal nő hal meg szivinfarktusban, amely egyébként egészen odáig az idősebb férfiaknál volt jellemző. Eljutottam hát oda, és nem csupán én, eljutottunk oda, beszélek itt majdnem minden férfi sorstársam nevében, hogy egyáltalán nem kell szégyenkezni amiatt, hogy hús vér női embertásaink helyett e értünk létező és tevékenykedő masinák mellett tesszük le voksaink. Egy egészen rövidke kis időre mintha sikerült volna félig meddig elszunditanom, legalábbis én úgy érzékeltem. Alfában lehettem úgy körülbelül tiz percig, bár az embernek az időérzéke ilyenkor nagyon nem az igazi. És minthogyha álmodtam is volna, méghozzá valami olyasmit, hogy egy igazi robotnő hárem vesz körül, egy napsütötte réten, egy tó mellett. A távolban viszont fekete felhők gyülekeztek éktelen nagy mennydörgés és orkán erejű szél kiséretében, és a dombról feminista és nem, legalábbis kevésbé feminista, szintén élettelen, széjjel frusztrált lelki világú nőszemélyek hömpölyögtek felém,egyik kezükben baltával, csákánnyal vascsövekkel, emberi és mesterséges életre egyaránt veszélyes eszközökkel, másikban üvöltő, néhány hetes csecsemőkkel. Ők maguk, a nők kivétel nélkül rákvörös fejjel kiabálták felém: halál az összes robotra! El vagy maradva tartásdijjal, fölcsináltál, most már a miénk az életed!!! Én és a barátnőim jobbnak láttuk és elkezdtünk nagyon gyorsan felvenni a nyúlcipőt, isten tudja már mennyi ideje tartott a hajsza, amikor már nagyon közel ért hozzánk az üldöző csapat, lendültek a fejszék, hullott a sok szilikon, de még a vas is, rám egy háló került, hirtelen elestem, belegabalyodtam, és csak rángatóztam, rángatóztam, rángatóztam, de már az ágyban, izzadtan fölriadva rövid, ám annál bizarrabb álmomból , végtére is sikerült magam mögött hagyni a pánikot, és a heves lihegést. Fekve maradtam, úgy hivtam fel Beát gondolatvezérléssel. Ki is csengett, felvette, beleszólt:

Haló!

Szia! Zoli vagyok.

Szia! Örülök, hogy hivtál. Akkor megkaptad az üzenetem.

Igen, meg. – Feleltem. – Ha most ez komoly, amit állitasz, akkor miért csak most kerülsz elő evvel? Kilenc hónapig terhes voltál elvileg.

Nem csak elvileg, gyakorlatilag is. De ezt most ugye nem kérdezed komolyan? Akárhányszor kerestelek, próbáltam kideriteni hollétedet, nem jártam sikerrel.

Kint voltam Tokióban, egy izé… Nevezzük tanulmányútnak. De nagyon jó lett volna, hogy ha megtalálsz persze, mivel még bármit tehettünk volna, hogy ha időben

Ezzel azt akarod mondani, hogy abortuszra küldtél volna szived szerint? – Szegezte nekem a támadó kérdést közbevágva.

Ami azt illeti, természetesen ilyenkor minden lehető és létező forgatókönyvet felül kell birálni. De számit is most már bármit is az, hogy hová küldtelek volna szivem szerint? Most van ez a helyzet, megoldást kell találnunk rá.

Igy van, és remélem nagyon hamar előjössz azzal a megoldással. Amint azt már elmondtam, négy – Igen tudom, négy havi gyerektartással vagyok elmaradva, és nem áll szándékomban többel elmaradni, viszont akkor mielőtt ebbe a témába jobban fejest ugranánk, én kezdeményezni fogok egy apasági tesztet a napokban. És mielőtt megkérdeznéd, igen, fogok veled, szeretnék veled találkozni is a napokban. Holnap felhivlak, talán már holnap este, esetleg késő délután megfelel nekem, hogy ha neked is.

Nekem szinte bármikor jó, amióta itthon vagyok, csak a gyerekkel van dolgom, semmi egyéb.

Csak egy valamire kérlek, ide hozzám ne gyere. Majd én kereslek téged. Ja, és egyáltalán hogyan találtál meg engem?

Ezek szerint nem emlékszel, hogy kikotyogtad hogy pontosan hol laksz, aznap éjjel, amikor együtt voltunk.

Az fasza.. Te meg

Igen, én pedig megjegyeztem. Betápláltam az agyamban helyet foglaló világhálóba, és mentettem. És azt gondolom, még mindig jobb, hogy igy tudtad meg, mint hogy ha más eszközöket kellett volna alkalmazzak.

Jó, de azt mondom, hogy ez ne forduljon elő többet. Ez kellemetlen nekem is, azt gondolom hogy neked is, és

És a barátnőcskédnek is? – Nem tudta, hogy Anna nem ember. Ő és fajtársai olyan élethű emberi formát kaptak, olyan utánozták az emberi viselkedést, hogy ha valaki belépett egy szobába, ahol elkezdett beszélgetni valakivel, akkor egyszerűen az a valaki nem tudhatta, hogy az illető humanoid e vagy robot. Ezt már a Sofia nevű robot is tudta. – Igen, neki is. Tehát ha egy mód van rá, akkor ne csináljunk ilyet többé. Tudod a számomat most már, ha éppen nem érek rá, visszahivlak később.

Rendben, várom a megkeresésed holnap – mondta, ezzel elbúcsúztunk egymástól. Én továbbra is csak fetrengtem és a plafont néztem, legalábbis fölfele annak az irányába, bele a végtelen sötétségbe. Igy maradtam néhány percig, nem tudnám megmondani, tiz percig e vagy fél óráig, annyira eltompult az időérzékem, amikor benyitott hozzám Anna, egészen halkan alig észrevehetően, és lágyan odakúszott mellém az ágyba. Erre felültem. Nem feküdt el, térdelve elkezdte masszirozni a tarkómat, finoman a fejem búbját, és igy haladt fentről lefele a nyakamon keresztül a derekamig, majd ismét megindult onnan felfele. Ezt megcsinálta egymás után többször is, isten tudja hányszor. Elfeküdtem. Előbb hasra, úgy masszirozott vagy fél órán keresztül, előbb a hátamat továbbra is, majd a lábaimat, a talpaimtól indulva. Nagyon szakszerű és élvezetes talpmasszázst nyújtott. Megfordultam. A combjaimat masszirozta. Kivülről befelé. Lentről indulva felfele, egymás után többször. Duzzadtam a végtelen energiától. A csi melyet minden mozdulatával és érintésével átközvetitett belém, egyetlen pontba csoportosult és állapodott meg. Az Krisztusi feszületként állott vigyázzban, és állt készen mindennemű feladat elvégzésére. Puha szája hamar rákapott, egész feje derekasan mozgott fel s alá. Gyengén megfogtam a fejét, és enyhén toltam egyet rajta mindig lefelé. Szememet tartósan behunytam. Krisztus utolsó, minden eddigit felüliró és überelő, lelket kilehelő végső ernyedés előtti feszülése jött el. A szellem elvált a testtől. Bele az alagút végi fényességbe. Jobb helye lesz ott, mint amott volt, már menetközben tudta. Majd mosolyogva és földöntúli megbékéléssel átadta magát az igazak álmának.

 

 

Másnap délelőtt a szokottnál korábban elindultam, hogy teljesitsem néhány mindennapos rutinfeladatomat, mielőtt elmegyek az esti vizitre. Nem akartam túl nagy feneket keriteni az egésznek, minden megy ugyanúgy ahogy eddig, persze hát a fenébe is, ha minden igaz, akkor van egy lányom. Kezeljük a helyükön a dolgokat. Ennek a dolognak márpedig természetesen nagyon komoly helyet kell fenntartani, csak egyszerűen nem akartam hagyni, hogy ez befolyásolja akár egyetlen percét is a napomnak. Majd elérkezett az este. Gondoltam egyet, és már hivtam is Beát. Ő pedig vette az adást, kialakult a kontakt. – Na helló, este fél kilenc megfelelne, a keletinél? – kérdeztem őt.

Szia, igen. És ott?

Mondjuk a vonatállomás bejárata előtt. Aztán ott beülünk valahová a közelben. De nem érek rá sokáig, fáradt vagyok, sietek haza.

Rendben, akkor ott, három óra múlva. Na hali. – Evvel elköszönt. Igazából voltam olyan fáradt, hogy kedvem lett volna a 16 éves opel namirámmal menni, amelyet leginkább csak hosszabb utakra használtam. De rögtön eszembe jutott, hogy ez most nem volna túl jó ötlet, mutatkozzunk inkább úgy, mint akinek nem telik még egy ilyen középkategóriás autóra sem. Itt Budapesten csak annak nincs kocsija, aki nem akar. Bárki megengedhet magának egy olcsóbb, használt autót. A város szmogosabb mint eddig bármikor valaha, a parkolók zsúfolásig tele vannak, felsziniek és föld alatti garázsparkolók egyaránt. Nekem most amúgy sincs munkám. Le is ellenőrizhet, ha annyira szeretne nyomozgatni. Annának semmit sem kell mondani, szavak nélkül rájön a dolgokra. Pedig hát nekik ez nem is volna a dolguk, egy igazán primitiv és szexuális vágyait kiélni óhajtó embernek talán pont elég volna az, ha egy gombnyomásra működésbe tudná hozná a saját kis robotnőjét, ami aztán tenni a dolgát. De ha egyszer módjukban állt a szakembereknek kifejleszteni őket olyan szintre, hogy nem hogy beszélgessenek velünk, de hogy tegyék ezt intelligensen, akár humorizálva, és ők maguk szólitsanak meg néha, pláne amikor látják hogy gond van, akkor miért ne tették volna meg? Odajött hozzám, annyit mondott:

Beszélj vele. Egyértelmű helyzet. Apasági tesztre szükség van, de elég valószinű, hogy a tiéd a gyerek. Ha ez bizonyosságot nyer, akkor megegyeztek a gyerektartást illetően. – Nem mondta volna, ha látja, hogy teljes rend van a fejemben, és teljesen összeszedett vagyok. De hát hogyan is lehetnék az, normális ember ilyenkor nem az. Ezt az egészet még mindig nem dolgoztam fel. Felvázolta nekem a nagy helyzetet, mint hogy ha én nem tudnám, de tudta, hogy tudom, viszont azt is pontosan tudta, hogy az emberi lény olyan, hogy néha ha szét van esve mentálisan, kissé lehet serkenteni a gondolatai összeszedésében, hogy összekapja magát. Minimális mértékben sikerült is ez, kellenek az ilyen biztatások, hogy az élet megy tovább nem áll meg, fel a fejjel, stb. Erre egy robot is képes. Odamentem hozzá és érzékien átöleltem.

Ne aggódjál, megegyezek vele, remélhetőleg birósági hercehurca nélkül simán menni fog, mi pedig élünk tovább ahogy eddig. – Én sem gondoltam komolyan, hogy ő egy röpke pillanatig is aggódik, meg hogy erre a kijelentésemre a legcsekélyebb mértékben is meghatódik, mégis olyan jó volt néha átkarolni, érzékien megcsókolni, amit a maga módján még viszonzott is, imitálva az érzékiséget nagyon ügyesen. Most is eme néhai pillanatok egyike volt. Most nagyon is szükségét éreztem ennek. Szerelmes nem voltam, de érzelmileg kötődtem hozzá, és szeretni szerettem. Még válaszolt is, természetesen:

Rendben van, tégy úgy ahogy jónak látod. – Nos, ilyet is ritkán hallani ilyen szituációban egy embernőtől. Ezután elbúcsúztam tőle azzal, hogy tizig hazaérek legkésőbb. Utam először a közeli konditerembe vezetett. Mindenképpen rám fért már egy jó edzés, ezt a szokásom soha nem adtam fel, heti három alkalommal minimum megadom a testemnek, ami jár. Váll, hát napot tartottam, és még egy kicsi kardióra is volt idő, mielőtt elindultam volna. Azután egy gyors zuhany, majd felpattantam a kombinóra, amelyről átszálltam a blahán a hetes buszra. Azzal megtettem két megállót, amelyről aztán, amikor leereszkedett a földre nagyjából három méter magasról, még alig nyitotta ki az ajtót, és lepattantam róla. Nem voltam késésben, azért igyekeztem, hogy ne is legyek. Onnan a megállótól már csak pár lépésnyire volt a vonatállomás bejárata. Ott állt nem különösebben kiöltözve, egy vékony, ám fűtőszálas kabátkában, nadrágban és rövidszárú csizmában.

Szia! – Köszönt.

Szia. Örülök, hogy pontosan érkeztél. Végülis ez nem egy randi. Gyere, tudok itt egy jó vendéglőt, nincs messzire innen. Nyilván nem itt fogunk ácsorogni.

Nyilván nem – felelte. Nem olyan volt, mint abban a két hétben. Kimért volt, tárgyalásra kész. Mint aki pontosan tud egy forgatókönyvet az elkövetkezendő fél órára. De nagyjából erre is számitottam. – Akkor induljunk. – Felelte szűkszavúan, majd azzal elindultunk a köpésre fekvő kívül belül teljesen átlagos kinézetű vendéglőbe, amelynek volt is valami neve, jól eldugva a táblán amely a bejárati ajtó felett foglalt helyet.Igy hát sosem tudtam elolvasni.. Beléptem, ő jött utánam. Én eleinte csupán egy cappuchinót szerettem volna meginni fél liter szénsavas ásványvizzel, ám meggondoltam magam, jelenlegi enyhén feszült helyzetemben indokoltnak találtam rendelni egy vodkát. Ő bort ivott. Bea csodálkozását is fejezte ki a vodka miatt, kicsit nem értette ezt a tömény alkoholizálást.

Csak egy pohárka, az ebből sem árt, főleg nem nekem. – Mondtam neki, miután megláttam a meglepett arcát a vodkámra nézve. – Tudod jól, hogy milyen jól birom a piát. – Ezzel a kijelentésemmel azután egy az egyben, akaratlanul is a dolgok közepébe is vágtunk.

Igen, de igy is sikerült olyan részegre innod magad, hogy felcsináltál – válaszolta, félig vádlóan, félig tréfásan. – Ennek a gyereknek meg kellene ismernie az édesapját.. Ami pedig azt illeti, egy időben egyfolytában kattogtam, és járt az agyam, főleg amikor nem bukkantam sehogy sem a nyomodra, és.. hát megfordult a fejemben az is, hogy elvetetetem..

Persze azt is képes lettél volna a megkérdezésem nélkül. Ti nők azt képzelitek, hogy mindenen felül álltok. Istent is játszhattok.

Ne beszélj igy, kérlek! Egész végig, a megkeresésem óta amióta beszéltünk, ijedt a hangod és ellenséges. Most meg játszod itt nekem a nagy abortuszellenes életvédelmezőt.

Ne forgasd ki a szavaim, jó? Na mindegy. Azt te is beláthatod, hogy nem lehet a reakciómban semmi meglepő, miután több mint egy éve annak már, hogy együtt voltunk, te pedig most megjelensz és ajtóstól rontasz a házba.

Én kérek elnézést, amiért fölcsináltál, de tényleg! – válaszolt, most már kissé dühösen.

Na jó, fejezzük be egymás szavainak a kiforgatását, ez sehova se vezet. – Azzal egy lendülettel felhajtottam a vodkát. Ő ráérősen szopogatta a vörösborát. – Holnap intézkedem az apasági teszt ügyében. Kérek időpontot. Aztán ha azon túl vagyunk és kiderül hogy valóban én vagyok az apja,

– senki mással nem voltam akkortájt rajtad kívül, Zoli – szakitott félbe.

Akkor elkezdem fizetni az elmaradt összegeket. Akkor evvel be is fejeztük, vagy van még valami? – érdeklődtem meglehetősen ridegen.

A saját lányodra nem is vagy kiváncsi? Nem is szeretnéd látni?

Miközben ezeknek a dolgaimnak eleget teszek, sort szeretnék keriteni arra is, igen. De most, hogy nem láttam négy hónapig, és feltűnsz, nyilván nem fogok hanyatt homlok hátra hagyva csapot-papot rohanni.. – Szivtelennek éreztem magamat, holott olyan fejlett érzelmi világgal biró embernek ismertem magam mindig is, aki épp e végett a tulajdonsága végett szenvedi meg ennek a személytelenné vált világnak a történéseit. Nem éreztem egyszerűen azt, hogy a világ szakadna szét, ha nem látnám egy fél percen belül az egy szem lányom, akit még soha nem láttam az alatt a néhány hónap alatt, mióta világon van. Őszintén szólva még csak nem is gondoltam bele.

Tudod, teljesen más volna a történet, ha erről az egész terhességről már jó előre tudok, ott vagyok a szülésnél, és a születés után is mellette vagyok folyamatosan. Meg úgy összességében ha ez az egész arról szólt volna hogy egy előre bekalkulált gyerek, ami gyümölcse egy régóta tartó szerelemnek, de szó sincsen erről. Igy nem kellene csodálkozni.

Nem csodálkozom én semmin se. Most itt vagyok a gyerekkel, és biztositani kivánok neki egy teljes életet. Mindenféle értelemben.

Értem. Hát ez az egész igy most elég hirtelen jött. Tudnod kell, jelenleg nincs állásom, az alapjövedelmem élem fel hónapról hónapra. Mondhatnám abból tengetem mindennapjaimat, de igazándiból nem nevezhető ez tengődésnek, egészen jól kijön az ember az alanyi jogon járó alapjövedelemből, hogy ha nem herdálja el mindenféle haszontalanságra, ezt tudod te is.

Értem. De azt nyilván te is tudod, hogy egy gyermeknek mindent meg kell adni. Áldozatokat kell hozni őérte.

Persze, mindkét szülőnek áldozatokat kell hozni – feleltem a következetességet szem előtt tartva. – Feltételezem, hogy ha igy gondolod, rövidesen legalább egy állandó munkát keritesz maga – folytattam volna, mire belém fojtotta a szót:

A gyereknek mindig az anyja mellett a helye, arra kell törekedni, hogy a lehető legtöbbet lehessen az édesanyjával. Figyelni fogom minden lépését, és csak vele fogom tölteni minden időmet. Mint ahogy eddig is tettem. Semmiben nem fog hiányt szenvedni. – Szemei a messzi távolba révedtek, látszott, hogy elképzel a jövőt pontról pontra, nem csak évről- évre, hónapról- hónapra, de napról-napra, óráról-órára, percről-percre. A szülés után úgy láttam, hogy rövid idő alatt visszanyerte az alakját, bőre feszes volt, alakja csinos. Fehér pulóverben volt, ezt vette a vékonyka fekete kabát alá, meg a hosszú világoskék farmer nadrág fölé. Semmi felesleg, feszes mellek, keskeny has, de mégis mindig jó volt megmarkolni mellet és hasat egyaránt, mintha lenne ott valami „felesleges” zsirszövetecske. Valójában, ha tegyük fel, hogy evvel a nővel most ismerkedem össze, ugyanúgy képes lettem volna megdugni, mint ahogy azt tettem másfél évvel ezelőtt a balatonon néhányszor. Most ez eszünkbe se jutott, de azért a libidóm működött, még ha momentán csökkentett módban is. Nem vetett fel az öröm, hogy most igy belerongyolt a sztoikus kis életembe, de képes lettem volna megcsalni Annát vele e pillanatban. Már-már úgy össze nőttem a robot barátnőmmel, hogy elgondolkoztam rajta, elképzelhető hogy lelkiismeretfurdalás gyötörne egy ilyen „félrelépés” után. Elhagyni Annát Beáért képtelen lettem volna, szóba se jöhetne. Persze soha ne mondd, hogy soha, de egy pillanatig sem gondolkoztatott el az, hogy egyáltalán bármely nőért megszabaduljak Annától. De még csak nem is osztoznék senkivel se rajta, habár ő, Anna ezt nem bánná, nem foglalkoztatná egész egyszerűen. Talán nem volna épeszű nő, aki egy ilyenbe belemenne. Egy nem épeszű talán. Későre járt, kellemesen elfáradtam az edzésben, jobbnak láttam készülni hazamenni, igy rövidre zártam:

Mindent megbeszélünk idejében. A napokban letudom az apasági tesztet, kiderül aminek ki kell derülnie, eljön az igazság pillanata. Hivlak napokon belül.

Nagyon várom. – Mondta, azzal intettem a pincérnek, hogy fizetnék. Odajött a detektorral, ami előtt végig húztam a kezemet, mire az becsippant egyet, le lett húzva az italok ára. Ezután elindultunk a kijárat felé. Közben belegondoltam hogy milyen jó ötlet volt kocsi nélkül jönni, ugyanis Beát illett volna hazáig eldobnom, legalábbis egy darabig mindenképp, még ha nem is esik útba az, ahol lakik. Jelen helyzetben, nagy eséllyel gyermekem anyjával illett volna igy eljárnom, ami nagyon nem lett volna az inyemre. Még ha azzal együtt sem biztos, hogy később érek haza, mint tömegközlekedéssel. A kijáratnál még egyszer elbúcsúztunk rideg arcra puszival. Elindultam haza. Az éjszaka csöndes volt és langyos. Mintha a végett lett volna csendbe, hogy hallgatózzék és meg tudja a nagy titkokat. A telihold a felhők közül kifakadt, mint gennyes pattanás az égbolt arcán. Mire hazaértem, nem volt semmihez se erőm már. Szabályosan beleájultam az ágyba. Anna egy buddhista higgadtságával feküdt hanyatt, jó éjt puszit adott és nekilátott robot módjára aludni, és álmodni. Most a napi halálnak és az újjászületésre való felkészülésnek jött el az ideje.

 

 

Másnap első dolgom volt az, hogy megkerestem az agyamba beépitett neten egy kis semmibe révedés közepette azt, hogy legközelebb hozzám hol van labor, ahol elvégeznek apasági tesztet. Miután megtaláltam, egy gondolattárcsázás által fel is hivtam is őket. Egy női hang szólt bele, egyértelműen robot, mivel ilyen munkát is már csak ők végeznek, bár ha ezt nem tudnám bizonyosan, akkor nem tudnám eldönteni, emberrel e vagy mesterséges intelligenciával beszélek.

– Haló, üdvözlöm! Miben segithetek? – kérdezte.

– Szép napot kivánok! Én Bárdy Zoltán vagyok. Szeretnék egy apasági tesztre kérni időpontot.

– Semmi akadálya, uram. A mi intézményünkben erre nem kell sokat várni. Már ma délutánra tudunk időpontot adni, 16 órára. Megfelel ez önnek?

– Igen hölgyem, tökéletes. Ott leszek. Cimet felirtam, hová kellene mennem?

– Első emelet ötös ajtó. Várjuk önt. A viszontlátásra!

– Köszönöm, viszontlátásra! – Miután a vizsgálat időpontja le lett fixálva, egy kényelmes lassú reggeli és Annával való beszélgetés után elindultam ő vele a műhelyembe. Kocsi nélkül mentünk, nagy kedvem volt gyalogolni. Buszra szálltunk, néhány megállót tettünk és már ott is voltunk, tiz perc gyalogútra. Dani még nem volt bent, pedig kettőnk közül ő a koránkelőbb fajta. Hogy Anna tudta e, hogy hogyan készült, mikből áll össze, arról őszintén szólva halvány lila gőzöm sem volt. Volt egy olyan sejtésem, hogy igen, nagyon is. Le is teszteltem, odamentem a félig-meddig befejezett saját gyártású robotunkhoz, és keresztkérdéseket tettem fel neki.

– Miből is vannak az izmaid, életem?

– Szén alapú nanocsövek.

 – És mégis hogyan működtök ti, el tudnád mesélni?

 – Én special nem emberi irányitás alatt vagyok, mint a space shuttlerobotkarja, hanem önállóan végzem a munkám egy számitógép felügyeletére bizva. A kvantumszámitógép olyan eszköz, amely úgy végez adatokon számitásokat, hogy közvetlen módon használ olyan kifejezetten kvantummechanikai jelenségeket, mint a kvantum szuperpozició és a kvantum összefonódás.

 – Életke, vane nektek bármilyen törvényetek?

 – Hogyne, a robotika törvényei. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasitásainak, kivéve, ha ezek az utasitások az első törvény előirásaiba ütköznének. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és második törvény előirásaiba.

 – Azt a jó mindenségit! – Belegondolok ezek hallatán, az öntudatra ébredés egy bizonyos fokú megtörténte után csak idő kérdése, hogy mikor jut el egy olyan szintre a robotok öntudata, amikor egyszer csak úgy képzelik el, hogy itt az idő, nehogy már a nyúl vigye a puskát, igy is pusztulóban az emberi faj, hát hajtsuk rabiga alá a teremtőnket. Pusztán idő kérdése lehet. . Tehát akkor a te agyad áll

 – D-wave-ből, D- wave belsejéből, kvantumchipből. Hogy ha pedig az egész fejemet nézzük akkor pedig ott van még az okos kontaktlencse, és az Oculus Rift. – Fejezte be tüstént a szót belém fojtva.

 – Hát köszönöm a patikamérlegen kimért precizségű pontos válaszokat.

 – Igazán nincsen mit. – Felelte. El is kezdtük a saját kis félig meddig elkészült robotkámmal való munkálatokat, miután eltávolitottam róla a kis pokrócot, amely a koszolódást megelőzendő volt rajta. Először volt itt velem, mióta együtt vagyunk. Borzasztóan kiváncsi voltam, tud e bármit is hozzátenni érdemben, vagy akár nem érdemben ehhez a munkához, az agyába táplált adatok, mindenre kiterjedő tudása segitsége által. Bámulatos volt, ahogy német, japán vagy inkább csak robot precizitással illesztette össze a kábeleket egymással, hogy mennyire tisztában volt avval, hogy melyik mit tud, melyikkel mit csinál. Azon kaptam magamat, hogy végül én már semmit se csinálok, csak állok és nézek. Hogy olyant alkosson, mint amilyen ő maga, az oké, de azt sem lehet elvárni, de hogy jobbat saját magánál, hát valami bámulatos! Igy ügyködtünk, hagytam őt kibontakozni, amikor is megérkezett Dani is.

 – Szevasztok, szép reggelt – mondta, kishiján ásitva, legalábbis nagyon ásitásra állt a szája, annak ellenére, hogy megivott már egy kávét reggel, legalábbis érezni lehetett a leheletén.

 – Ahelyett, hogy délig ki se mozdultatok volna az ágyból. Nem volt akkor valami eseménydús az éjszaka- viccelődött, miközben csomagolta ki a kábeleket és gombokat. A talpazat és a forgóváz is megvolt már, hogy mindenféle irányba tudjon pörögni, a fő kart és a központi kart hozta el most Dani, ezek rögzitésébe vágtunk bele most. A vezérlőszekrényhez indult el Dani, hogy a smart paddel a vezérlést beprogramozzuk a robotba. A robot a monitorunk, a vezérlőszekrény a számitógéphez tartozó ház. Szükség van egy irányitó panelre, amivel beprogramozható lesz a saját program nyelvén. Ezek voltak a fő feladataink ma, amelyeknek – főleg Anna igen hatékony közreműködése révén – viszonylag hamar eleget tettünk. Megalkottuk a kis robotkát olyanná, mint amilyen bárki más robot van e kerek földön, mint amilyen például Anna is. De még nem szerettem volna működésre birni. Néhány mozdulat hiáynzott volna csak ehhez. Dani is tudta, hogy az igazi küldetéssel csak most fogunk szembenézni. Szerettünk volna többet. Szerettünk volna szerelmes robotot. Akivel a szó szoros értelmében szeretkezni tudunk, aki érez, legalább úgy sir, ahogy az ember, amit már soha senki többet nem tudna überelni. Tudjuk, tudjuk, soha ne mondd, hogy soha.. Ott álltunk szemben a saját gyermekeinkkel, Anna a robottársával, papi és etnikumnyelven a testvérével, és borzasztó nagy elégedettséggel csak bámultuk őt. Mire Anna ragadta magához a szót:

– Innentől kezdve már én is csak ötletekkel tudok előállni. Nem lesz egy sétamenet. – Mire megsimogattam, és azt mondtam neki:

– Szerinted én ezt nem tudom? Nagyon köszönöm a segitséged, amelyben részünk volt eddig is. Azt gondolom, hogy még az ötletekben is jobb lehetsz, mint mi emberek.

– Először is nagyon szivesen. Másodszor pedig, én csak teszem a dolgom, amire ti lőttetek be, meglátjuk, hogy ez mire lesz elég. – Közölte tárgyilagosan.

– Harmadszor is baromira nem tudom még mindig miért vagyok itt és miért vágtam bele ebbe az egészbe – mondta Dani, aki valójában a kiváncsiságtól fűtve és vezérelve ugrott neki ennek a dolognak, hogy lehet e még fokozni a fokozhatatlant. Szaktudása kétségtelenül nagyobb volt az enyémnél, igazi műszaki beállitottságú fickó, de nagyon is elvolt mindig is a szexrobotokkal, állandó sem volt neki, egyszerűen időnként bordélyházba járt robot női prostituáltat igénybe venni, hogy ha már nagyon nem birta. Szerelem meg ilyen tündérmesék nem érdekelték. Én mindig is egy érzelmes srác voltam, de már úgy nőttem fel, hogy őrületesen terjedt el a robot minden téren, beleértve a robotnőt, de még a női nem ott tartott, hogy a világ tetején érezhette magát, miután a feminizmus jegyében sok évtizedekkel korábban lefolytatott harc az ő szemszögükből sikeresen lezajlott, és kvázi megtehettek bármit, fiatal nők lábai előtt úgy még nem hevert az egész világ mint ahogy azokban az időkben. Igy hát volt alkalmam bőven megtapasztalni a visszautasitás, büszke flegmasággal párosult hideg közöny megannyi formáját, megfűszerezve néha egy kis igazi tudálékoskodó ostobasággal, hogy egy életre kiábránduljak belőlük és az éppen kapóra jövő robotnőre váltsak. Amely letaszajtotta az ember lányát a világ magas szirtjéről, bele egy olyan mélységes kimászásra alkalmat nem kináló gödörbe, amelynél még számukra jobb volt a több száz évvel ezelőtti állapot is, ugyan nem szavaztak és épitettek karriert, de igazi nők voltak, akiket a férfiak meg akartak szerezni, bajvivás árán is. Anyák voltak. Most pedig? Hasznavehetetlen kiábrándult a végsőkig megkeseredett szánni való lények. Az összes méltóságukat ami volt, elveszitették mára ezzel a sértett és akaratos kisgyermekekre jellemző attitűddel. Miután úgy kezdtük érezni, hogy lassan már kiürül a hasunk, dél-fél egy tájt, elrendeltünk közös megegyezéssel egy ebédszünetet és egyúttal a végét a munkának. Beültünk egy közeli vendéglőbe, ahol miután a robotfelszolgáló gyorsan kiszolgált bennünket, jól belaktunk. Anna nézte, ahogy eszünk. Spenótos pizzát ettünk ketten Dani és én. Még ennyi idő után sem tudtam megszokni, hogy egy tökéletesen embernek kinéző robot lény nem tud éhes lenni, hogy a működéséhez neki nincsen szüksége élelmiszerekre. Ösztönösen most is már kináltam volna meg Annát egy finom pizzafalattal, mint ahogy ezt már jó néhányszor majdnem megtettem, mire eszembe jutott, hogy neki erre baromira nincsen szüksége, és hamar tova szállt ilyenkor a másodperc töredékéig tartó szégyenérzetem, miszerint elnézem ahogy a csajom itt koplal mellettem. Ő ilyenkor csak mosolygott, mint ahogyan most is. Adtam egy csókot a homlokára, majd jóizűen elfogyasztottuk az ebédet, jó hangulatban. De különösebben sokat most nem beszélgettünk, a szánk most leginkább ételmegrágóként funkcionált, miután elég éhesek voltunk már, és nagyon izlett a pizza mind a kettőnknek. Ezután elbúcsúztunk Danitól, majd elindultam Annával venni néhány dolgot magamnak egy közeli sparból. Útközben végig beszélgettünk az élet dolgairól, rólunk, jövőről, emberiségről, az emberiség múltjáról és jövőjéről. Megkérdeztem tőle, hogy tisztában van e az emberiség történelmével, habár biztos voltam bebne száz százalékig, hogy be van neki ez táplálva az agyába. Ezek a masinák lazán ki is ráznának a kisujjukból egy diplomát, vagy többet is. Ez egyúttal ugye az iskolák, különösen a felsőoktatást értelmetlenné és hiábavalóvá tették, afféle sznob tevékenységet, hobbit csinálva belőlük, hogy ha szükséged van a tudásra annyira nagyon, gyere, fizessél összegeket, hogy aztán a saját körödön belül felvágj a papirral, és esetleg a jó választékos szókincseddel. Ami persze kétségkivül menő dolog. Egyébiránt meg a robotok minden szaktudást, beleértve a felsőoktatásit is kisujjukból kirázva birkóznak meg mindenféle feladattal.

– Tényleg tudod te azt, hogy honnét, kitől eredezteti magát az ember, és hogy milyen jelentősebb dolgok történtek a fennállása során?

– Már miért is je tudnám? Kérdezz bátran, ha gondolod. – Felelte röviden és magabiztosan. Hirtelenjében az jutott az eszembe, hogy megkérdezem tőle, hogy melyik volt a kedvenc történelmi korszaka és a kedvenc királya, esetleg hadvezére. De aztán eszembe jutott, hogy a robotoknak nincs kedvencük, tele vannak tudással és ismeretekkel, de személyes kedvencük az aligha van. De miután válaszolnia kell rá mégiscsak, igy végül el is jutottam oda, hogy megkérdezzem:

– Ki a kedvenc királyod, esetleg hadvezéred a történelemből? És melyik a kedvenc történelmi korszakod, már ha egyáltalán volt ilyen? – A kérdésem kissé meggondolatlan volt, pont a volt szócska végett, mint hogy ha ő bármikor is járt volna iskolába.

– Persze, hogy van – jött ki ügyesen a dologból. – Szent László király nagyon tetszik nekem a magyar történelemből. Ahogy általában az összes magyar király, akik a Hunyadi Mátyás utáni korszakig uralkodtak. Erőskezű, kemény, ám céltudatos és sikeres vezetők voltak! – Nocsak, milyen markáns egy véleményük van ezeknek a masináknak mindenről. Ezt megtapasztalom egyre több témában, bármiről is esik szó. Lexikális tudásuk óriási és igen széleskörű, amely miatt akár végső soron szégyellhetné is magát az ember. Maguk a két lábon járó Internet, vagy hogy ha úgy tetszik, lexikonok.

– Hát, gondoltam is. – Feleltem. Nem is tudom, hogy milyen válaszra számitottam. Evvel tökéletesen be is kellett, hogy érjem. Mit is agyalok feleslegesen? Tud mindent, azt jóvan. Az órámra néztem, negyed kettőt mutatott. Volt még majdnem három órám a nagy pillanatig. Közös megegyezéssel beültünk egy filmre a moziba. Persze ez a közös megegyezés mindenre jellemző volt, bármibe, ha bele akartam vágni vele együtt, egyből jött a nagy egyetértés, hogy jó, ez mennyire jó móka volna. Olyan igazán öntudatos robotnőket még nem gyártanak, és nem is biztos, hogy igény volna reá. Soha semmi nem untatta, bármi amit csináltunk az őt lekötötte, és maximálisan beleélte magát. A film amit néztünk egy triller volt, amelyben történetesen a fél szereplőbagázs robot volt. Amikor az egyik átlyukasztotta a „gazdájának” a torkát az ujjával, amely a legdurvább jelenet volt, akkor az egyszer egy kicsit összerezzentem. Bizonyos értelemben végezhettek volna jobb munkát is a robotnőkkel. De aztán meglehet, hogy ahogy finomodik és fejlődik a technológia, el is fogják végezni ezt a jobb munkát. Arról van szó, hogy lehetnének nőiesebbek. Nagyon sok nő amikor ilyet lát filmben, odabújik a párjához, összerezzen, esetleg felsikolt, valami ilyesmi történik amitől mi férfiak izgalomba jövünk, különösen hogy ha ez testi kontaktust, bújást vált ki. Anna rezzenéstelen arccal figyelte többek között ezt az ijesztő jelenetet is. Amikor viszont volt egy kis humor, már amennyit megengednek egy ilyen filmben olykor-olykor nagy néha, olyankor nevetett velünk emberekkel. Különös ez a mesterséges intelligencia. A film végén feltöltődve beszéltem neki a kedvenc jelenetemről, amikor is a robothölgy átszúrta az ember fejét, amelyet ő egy laza mosollyal nyugtázott. Ő nem beszélt kedvenc jelenetekről, csupán annyit mondott, hogy jól érezte magát és megköszönte a mozit. Fél négy volt, és eljött az ideje annak, hogy búcsút vegyek Annától. Ő elindult hazafele, én elindultam a laborba. Ott, a kapu előtt találkoztam Beával, ahogy azt megbeszéltük. Ő nem volt izgatott ez egyértelműen átjött, legalábbis semmi esetre sem annyira, mint amennyire én voltam az.  A kapun bementünk, majd a bejáratnál útba igazitott egy nagyon kedves portás robothölgy, anélkül hogy kértem volna. Felmentünk a másodikra, majd ott jobbra, és leültünk. Csupán néhány perccel jártunk négy előtt. Négy órakor pontosan nyilt az ajtó, és behivott a doktornő, aki minden bizonnyal robot volt szintén. Kedves volt és udvariasan köszöntött minket.

– Szép estét önöknek! Tessék befáradni! – Adott egy kémcsövet, amibe bele kellett pisilnem. Ezt elvitte vizsgálatra, ami nagyjából két percet vehetett igénybe, vagy még annyit sem. Addig kint várakoztunk feszülten. Én legalábbis nagyon is az voltam, de Annán is éreztem némi feszültséget, ami nem az áramtól volt. Egyszer csak kijött a robotdoktornő. Arcára semmi nem volt ráirva. Meglehetősen érzelemmentesen közölte, ahogy egy gépnek kell közölnie bármit is, a következőt:

– Ön a gyermek apja,

. Ezt sejtettem, persze utólag lehetne mondani hogy én tudtam, de nem vagyunk jövőbe látók, és még a robotok sem azok egyenlőre. Felszabadult a lelkem végre, bár ez egyszerre öntött el bődületesen nagy ijedtség és félelem, talán igy tudnám a legjobban megfogalmazni azokat a negativ érzéseket, amik elöntöttek, félelem a jövőtől, valamint ez idáig sosem érzett boldogság. Hatalmas volt a sokk rajtam, igy vagy úgy. A hir közlésére felálltam, de most visszaültem, ilyen sokk amikor éri az embert, elmegy a lábból minden erő. Ránéztem Beára, őt különösebben nem zaklatta fel a hir, látszódott rajta hogy ő pontosan erre számitott. Lejött róla hogy örül, rám nézett és megfogta a kezemet.

Na most már biztosan tudjuk azt, amit ez idáig csak sejtettünk. – Felelte. Én még továbbra sem tudtam mit szólni, igy csupán viszonoztam a pillantását, megkönnyebbült arckifejezésemmel bámultam a szemébe. Azt láttam rajta, hogy ő most ebben a szent pillanatban haza akar velem jönni, hogy úgy érezte, mintha ez a hir most egy szent köteléket formált volna kettőnk között. Végül erőt vettem magamon, és azt mondtam neki:

Figyelj, én most elmegyek egyet futni, kiszellőztetem a fejem. Utána pedig haza. De mielőtt még elindulnék, itt a pénz a csipemen, küldöm át neked persze, nem felejtjük el. Mennyi pénzt kellene most adnom neked, hivatalosan? – Kissé kellemetlen volt ez a téma, de nem akartam már kerülgetni a forró kását.

Havi kétszáz eurót, hivatalosan. Egészen pontosan nyolcszáz euróval vagy elmaradva. Most szeretnéd törleszteni az összes elmaradást, vagy hogy legyen? – Nem szerettem volna tovább halogatni ezt a dolgot. Sok pénz lemegy igy most a csipemről, nem sok marad, de úgy voltam vele tudjuk ezt most le, adjuk meg a gyereknek ami jár. Különben is mindjárt itt a következő hónap, amikor is jön majd pénz a csipre ismét. Azzal belőttem a nyolcszáz eurót, odatartottam a csuklómat az ő csuklójához, majd egy pittyogással átküldtem az összeget neki. Ezzel a tartozás le volt tudva. Ezután felálltunk és elindultunk. A keze közben végig a farzsebemben volt, úgy simogatta a fenekem. A kapunál azt feleltem neki:

És természetesen szeretném a lányom látni mielőbb.

Nagyon reméltem, hogy szándékodban áll. – Felelte. – Szinte bármikor jöhetsz, otthon vagyok vele. Kivéve a késő délutáni órák, mivel olyankor vagy edzek, vagy vásárolok, vagy fodrásznál, pedikűrösnél vagyok. Őszintén szeretném azt, hogy egy családot alkossunk, és apa mellett nőlhessen fel a gyerek. – Evvel egy kis bűntudatot ébresztett bennem, amit úgy próbált kialakitani bennem, hogy még el se követtem semmit. Vagyis nem követtem el a nagyjából semmit, hiszen a valami az az, amikor az ember fia felelősséget vállal a családjáért, vadonatúj ivadékáért, és nem hagyja magára. Keze a farzsebemből kihúzta, a hátamon egyre feljebb kúszott vele, a pulóverem alatt. A hosszú körmeinek erotikus cirógatását éreztem. Majd átjött a hasamra, és ott simogatott. Rendesen erekcióm volt ettől. Még most is nagyon kívánt. És nem mondhatnám, hogy én őt nem. De ebben a szituban most tényleg a legjobbnak láttam tényleg kiszellőztetni a fejemet, és nem beleugrani egy olyan szexuális kalandba egy nővel akivel ugyan már egy tucatszor szeretkeztem, de csak azért alakulhatott ki ez az erekció momentán, mert az apasági teszt erre lehetőséget biztositott. Különben sem igazán értettem, ezt hogyan képzelte el, áthivom magamhoz vagy átmegyek én őhozzá, miután most beszéltük meg hogy mi merre hogyan tovább, és már nagyjából el is búcsúztunk? Azzal felpattantam a megállóba éppen akkor behajtó buszra, amelynek elejébe addig azért nem mentem, mert hát még mindig jobb volt vele, Beával beszélgetni és búcsúzkodni, mint a megállóban nézni ki a fejemből, akár merengeni is a virtuális teremben. Azt megtettem a buszon. Ránéztem az üzeneteimre, megnéztem néhány vicces videót csak azért hogy feldobjam a napom, irtam pár havernak, a nem régiben beszerzett információkat megosztottam velük, evvel a feszültség is alábbhagyott bennem.Ez kezdett átmenni izgatott megnyugvásba. Mire ezeket letudtam, már szállnom is kellett le. Közben zenét hallgattam. Arra gondoltam, hogy vajon hogy nézhet ki a kicsike, rám hasonlit e jobban, vagy az anyjára, vagy ha egyikünkre sem, hanem nagy- vagy dédszülőre, melyik ág a domináló? Ilyen kérdések foglalkoztattak engem, miközben hazaérkeztem. Anna a szobából kérdezte meg, hogy mi történt, és kérlelt hogy meséljek el mindent. Elmondtam neki mindent, hogy mit mondott a robotdoktor, és hogy miben, mikben állapodtunk meg, miben maradtunk Beával a folytatásról, és azt is hogy hogyan éreztem ettől magam, és hogyan érzem még mindig magam. Nem akart túl sokat kérdezni, nem mint egy embernő, akit a női kiváncsiság hajszol bele soha véget nem érő és halálosan idegesitő kérdések feltevésébe. De látszódott a szemein a „roboti kiváncsiság, amely nekem nagyon is jól esett.

Látom, hogy azért már megnyugodtál, bár kimerültnek tűnsz. – Nem mondhattam, hogy nem voltam ideges és zaklatott, embernek talán ilyent be lehet kamuzni, de egy robotnak nem. Van, hogy úgy kérdez, hogy ezer százalékos pontossággal előre tudja a választ. Néha embereknél is előfordul ez, nőknél ugye, akik tesztelnek, de robot esetében ilyesmiről szó sincs.

Nem csoda – feleltem. – Nem vett az egész sok időt igénybe, de az előtte levő várakozási stresszel teli idő, az alaposan megviseli a szervezetet. Természetesen nem a nap első felében fáradtam ki. – Fáradtságom és megviseltségem ellenére nem kivántam a nap hátralevő részét itthon tölteni. Mivel csütörtök is volt, közeledett a hétvége, gondoltuk elmehetnénk egy kicsit táncolni, szórakozni, jól érezni magunkat. Gondoltuk, mivel Annának is voltak önálló gondolatai, tervei, ötletei, elképzelései. Az agyunk közti kommunikáció létrejötte után már teljesen tisztában volt azzal nyilvánvalóan, hogy mit szeretnék. Igy meg is kérdezte:

El szeretnél menni valahová?

Igy igaz. Aktiv kikapcsolódásra vágyom. Lazitani akarok, de nem szeretnék itthon maradni. Csak induljunk el be a városba, útközben kitaláljuk majd, hogy pontosan hova menjünk, jó?

Nekem jó. Rég táncoltam már egy jót. Menjünk. Felveszek valami csinosat gyorsan, addig végezd el a dolgod. – Mivel hogy egyre csak feszült a húgyhólyagom, amit már a buszon éreztem, de mire hazaértem, a feszités alábbhagyott kissé. Átlátta a helyzetet, hát ez van, soha ne akarj hazudni egy robotnak, mivel nem is tudsz. És igazából szükséged sincs rá. Nem úgy az emberi nőnek. Neki hazudni kell. Azt kell mondani, amit hallani szeretne. Ezért hazudnak a nőknek a férfiak, mint a vizfolyás. Míg az embernek, mint férfinak azt kell látnia amit szeretne. Ezért visel szép ruhákat az ember lánya, és igyekszik megmutatni magából mindent, amit még nem szégyell. A robotok eljövetele azonban elkezdett megkimélni bennünket ezektől a hamis játszmáktól. Dobtam egy sárgát tehát, közben merengtem egy kicsit a virtuális világomban. Kezet mostam, kentem egy szendvicset és megettem. Mire ezeket letudtam és a kabátomért indultam, ő már készen volt. Ott állt előttem az ajtóban egy csodálatos vörös topban és farmernadrágban. A cipője magas sarkú volt, legalább tiz centi lehetett, eleje gömbölyű. Elképesztő és bizarr, hogy mennyire rá tudtam gerjedni erre a vashalmazra, különösen ilyenkor, amikor kiemelte nőies formáját.

Indulhatunk? – Kérdezte.

Persze, én nem öltözöm át. Annyira nem veszem azért komolyan ezt a mai estét. De te viszont fantasztikusan nézel ki ebben a ruhában.

Köszönöm! Tudod hogy neked akarok tetszeni, és a legkevésbé sem érdekel a külvilág. Csak a tiéd vagyok.

Persze hogy tudom, életke. És az a legszebb az egészben, hogy soha nem is akarnálak magamhoz láncolni, hiszen ha ketten együtt vannak és jól megvannak, annak működnie kell anélkül, hogy görcsösen ragaszkodnának egymáshoz. – Az őszintét megvallva, egy nagyon kicsit talán zavart a szavaiból áradó enyhe hidegség, amelyből gyöngén áradt az élettelenség, a szenvedély hiánya, mint hogy ha a halál akarna meggyőzni és biztositani a szerelméről. Nekem viszont az volt a meggyőződésem, hogy soha az életben nem tudják egy az egyben megcsinálni az ember imitációját, egyáltalán örülhetünk annak, hogy idáig eljutott a tudomány. Megannyi hátránnyal jár a modern kor nőjével való együttlét, még hogy ha neki igazán el lehet hinni azt, ha szerelmet vall. Én, és nem csak én, rengetegen mások, lemondtunk ezekről az előnyökről és vállaltuk a hátrányokat más, előnyös dolgok érdekében. Önzők lennénk? Legalább annyira, mint amennyire a nők. Még amikor a robotférfi számukra létre sem jött, a vibrátor akkor is ott volt, és ugyan volt aki jobb hiján használta, de sokan voltak különösen megrögzött feministák, akik szerelmesek voltak a vibrátorjaikba ls szentül állitották, hogy ezerszer jobb mint egy hús-vér fasz. Viszont ebben a jeges nézésükben volt benne az a libidót rendesen működtetésbe hozó valami, amely olyannyira jeges volt, amennyire jegesen egy emberi nő nem tudott nézni, bármennyire is jók voltak ebben sokan. Legtöbb robotnőnek világos égszinkék szeme volt, beleértve Annát is. Ha igazi nőkről beszélünk, számomra a világosbarna szeműek jelentették a melegséget nyújtó otthonosságot, azonban robotnőknél az ember nem nagyon számithat melegségre, viszont nagyon is erotikusak. Evvel a durva és hideg nézéssel keresztüldöfve nézett rám Anna, és mondta:

Induljunk hát. – Tekintélyesen elindult előre, én utána, és már zártam is az ajtót. Gyalog, illetve villamossal mentünk, mivel inni szerettem volna. Az utcán sokan megbámulták Annát, ami büszkeséggel és jóérzéssel töltött el engem. Láttuk, hogy az egyik kedvenc helyem, a dance hall pub előtt szép sor állt, ám nem elég hosszú ahhoz, hogy elvegye a kedvünk attól, hogy beálljunk mögé. Igy gyorsan jeleztünk, és leszálltunk. A helyen miután leadtuk a kabátunkat, leültünk meginni egy italt. Pontosabban én, ő azon kívül hogy feltölti saját magát a konnektorból, nem igényel semmi élelmiszert, amelyet az emberek igen. Jól felvizezett vodkát ittam, felhajtottam férfiasan egy pillanat alatt, a hatása legalább jól esett. Nem sokat üldögéltünk igy. Megkérdeztem tőle, hogy mi van a barátnőivel, mikor fog velük találkozni, valamint hogy mikor találkozott velük utoljára. Nem úgy kell elképzelni őket, mint egy porszivót. Okos, az embernél már okosabb, értelmes lények. Az igazi öntudatra ébredés még várat magára. Ezt akarom én megcsinálni Danival a saját kis robotkánkkal. Ahogy a többi robot, úgy Anna is összejárt barátokkal, barátnőkkel, akik nem is feltétlenül csak robotok voltak, volt közöttük ember is bőven. Úgy beépültek már közénk, hogy nem lehet megállapitani külső jegyek alapján, hogy ki a robot és ki az ember. De talán nem is olyan fontos ez. Ahogy emberek közt az sem, hogy ki cigány, ki zsidó, ki fekete, és még sorolhatnám. Belső jegyek alapján, úgy mint tulajdonság, viselkedés, különböző helyzetek lereagálása alapján viszont annál inkább lehet különbséget tenni. De még akkor se mindig. Sosem táncoltam még Annával, se ő vele nem, se együtt vele. Most mégis ez jutott az eszembe, hogy tegyünk egy próbát. Kiváncsi voltam, ha felvetem neki a táncot, mit fog szólni hozzá:

Nekem most táncolni volna kedvem erre a zenére, nagyon szeretem, mit szólsz? – Ugyanis az egyik kedvenc zeném kezdték játszani, a retro részről, snoop doggtól a say something-ot.

Hát menjünk, táncoljunk. – Felelte. Azonban engem nagyon is érdekelt, hogy amikor táncolnak élvezik e és átérzik a zenét, úgy, vagy hasonlóképpen, mint ahogy az emberek. Amikor néha-néha buliztam, táncoltam, és láttam a rengeteg táncoló embert, minden bizonnyal volt közöttük robot is, ám nem tűnt fel, hogy ők nem emberek. Nem is vizsgáltam meg őket tüzetesen. Engem az ital már annyira ellazitott, hogy átadjam a testem a ritmusnak, amely szabályosan mozgatott, ringatott. Annának ehhez ugye nem kellett ital, a zene hullámait, rezgéseit átvette minden fém porcikájával, és olyan izgatóan rázta a gömbölyű fenekét és körözött vele, hogy teljesen felcsigázta a körülöttünk levő férfiak hadát, beleértve engem is. Átkaroltam a derekát, miközben ő nekem háttal volt, és úgy ráztuk magunkat, nevezzük táncnak, vagy akárminek. Majd amikor pörgősebb és egyre pörgősebb számok következtek, elengedtem, ő megfordult. Igy ugráltunk, énekeltünk és hát táncoltunk még egy jó darabig, amig alább nem hagyott a lendület. Legalábbis az enyém, ő még bőven birta volna szusszal, a végtelenségig, legalábbis amig ki nem merül az akkumulátora. Átmentünk szépen lassan a többi néhány termen is, ahol különböző, ám nekem nem igazán tetsző zenéket játszottak. Számomra nagyon furcsa volt belegondolni, hogy Anna robotként mennyire el tudta hitetni azt velem, hogy élvezi a zenét. De ha tényleg élvezte, persze az a legjobb verzió. Most direktbe figyeltem, hogy akik itt vannak és táncolnak, lehet e közöttük robot. És bizony volt, akikből kinéztem, hogy az. Különösen akiknek a kezében nem láttam italt hosszú idő alatt. Egy jó fél órás tánc és egy kis sétafikálás után úgy döntöttünk, hogy nekünk ennyi lazitás és kikapcsolódás bőven elég volt, de még egy kicsit le akartunk ülni kifújni magunk. Jobban mondva magamat. Amikor elindultunk egy hozzánk közel álló, üres asztalhoz, a szemem sarjából megláttam, amint egy rendesen elázott fazon, de inkább srác egy gyors és határozott suhintással rácsap Anna fenekére és valamit mondott neki, de nem értettem, nem hallottam hogy mit. Az a fajta düh lett úrrá rajtam furcsamód, mint amikor a humanoid exbarátnőimet zaklatták nagy néha szórakozóhelyeken, legalábbis kikezdtek velük. Pedig hát Anna egy robot volna, vagy mi.. Mégis az, ami az enyém, az az enyém. Pedig sosem voltam különösebben féltékeny tipus, mégis úgy éreztem, hogy most tennem kell valamit, mivel éreztem annyira magaménak ezt a vashalmazt. Éreztem akkora kötődést Anna iránt. Másik irányból fordultam 360 fokot a tengelyem körül, Annát megkerülve léptem hirtelen előre, ott teremtem egy pillanat alatt a srác előtt, és a nem létező kick boksz tudásomat felhasználva olyan rúgást mértem rá vizszintesen félkört irva le a srác combjára, hogy az menten összecsuklott. De úgy, hogy egyébként ő mire ott termettem előtte, már ökölbe szoritott kézzel védekezett és látszódott rajta, hogy jött volna nekem, egy esetlegesen elháritott ütés után azonnal. De miután a lábammal kicseleztem és egyik kezével már a következő pillanatban a földet támasztván megkisérelt felállni, a tenyeremmel csak löktem egyet a fején és elterült. Volt annyira részeg meg fájt olyan szinten a combja, hogy ahelyett hogy fel akarjon állni azt masszirozgassa magzat pózban.

A köcsög tetű anyád te sunyi geci! – Vinnyogta. Hogy sunyi volnék azért, mert ököl helyett lábbal mentem neki, és nem az a forgatókönyv történt, mint amire ő számitott? Tiszta, kiszámitható ököljátszmát akart az ittas zaklató. És nem kapta meg. Mielőtt lehetett volna bármilyen folytatása a dolognak, megjelentek néhány szemmel láthatóan robot szekus, jól megrakadtak engem is és a földről éppen feltápászkodni próbáló „áldozatom”, és szépen elvonszoltak bennünket a kijáratig, hiába is közöltem velük a tényt, miszerint zaklatták a csajom. Tulajdonképpen önvédelemről szó se volt, nem ugrottam a nyakamnak, nem támadtak meg. Anna kijött utánunk. A srác jobbra balra dülöngélt, nekitámolygott mindennek ami a közelben volt, közben felém fordulva még egy sort átkozódott.

Muszáj voltam lerúgni ezt a köcsögöt. – Mondtam. – Pedig tudod, mennyire nem kenyerem az erőszak. Hogy mennyire távol áll tőlem. Meg kellett védjelek.

Nagyon szépen köszönöm. De hát azért én mégsem emberi lény vagyok. Mégse vagyok egy igazi nő.. – Közölte teljesen érzelemmentesen. És bár a hangjában nem hallottam a hálát, ez engem nem zavart egy cseppet sem, úgy éreztem nekem igy is megérte.

Nem baj. Lehettél volna az is. Az a srác nem tudta, hogy te mű- avagy igazi hölgy vagy e. Nem gondolnám, hogy túlreagáltam az esetet.

Hát jó – Felelte.

Én jól éreztem magam, táncoltunk, ittunk, beszélgettünk, remélem te is. Szerintem szépen lassan sétáljunk el haza. – A buli végén a jelenetet leszámitva is, azt mondanám, hogy jól éreztem magam, ennyi belefért.

Én is remekül éreztem magam, köszönöm, hogy elvittél szórakozni egy kicsit. – Felelte gépiesen.

Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, én mennék inkább gyalog, a Dunán keresztül. A fények ilyenkor annyira szépek, a város romantikus. – Valahol amikor ilyeneket mondtam, mostanában egyre gyakrabban, olyankor tesztelni szerettem volna, hogy vajon ő, miután valamilyen szinten meg kell, át kell hogy élje a szépségnek megannyi formáját, mint például jelen esetben a Dunán tükröződő és szétszóródó budapesti fényeket, hogy legalábbis megközelithetőleg méltó imitációja lehessen az embernek. De az volt a nem mindegy, hogy ezt milyen szinten teszi. Ezzel kitapasztalhattam azt is, hogy ugyan mennyire kell e még csiszolni a robotokon, és hogy hol kell egészen pontosan, mely területeken.

Igen, neked valóban jót tesz egy kis séta, az tény és való, számomra viszont teljesen lényegtelen, hogy ülve teszem meg az utat hazáig avagy sétálva. – Szólt a hűvös, korrekt válasz. A város általam vélt szépségére tett kijelentésem le sem reagálta. Túlzás azt állitani, hogy elvártam volna a romantikus pislogásokat, miközben verseket szavalunk egymásnak a szerelemről és a holdról, a csillagok és a holdfény alatt, de legalább akkor mondaná azt, amit mondjuk egy romantikát teljességgel elvető és nem ismerő nő mondana, hogy engem ez cseppet se érdekel. vagy hagyjál már a hülyeségeiddel. A hidra érkezve átkaroltam a derekát, úgy sétáltunk át rajta a holdvilág alatt. Alig vártam, hogy hazaérjünk. Ami nagyjából húsz perc múlva be is következett. Lámpát nem kapcsoltam fel ajtózárás után. Cipőinket lerúgtuk, a ruháinkat egyesével széjjel dobáltuk a lakásban. Az utolsó néhány ruha darabot szépen lassan, a fogaimmal húztam le Annáról. Az este alatt történtek élénken éltek bennem, a libidóm az egekbe szökött. A nőstény kisajátitása már megtörtént, úgy érezhettem magamat, mint ahogy az ősember érezte magát, amikor a magáénak érezte az asszonyát, vagy amikor egy állat érzi ugyanezt a szukája felé, és senkit sem enged a közelébe. Ezek a gondolatok egyre és egyre jobban fölizgattak, itt volt hát az ideje ajtóstól rontani a házba. Miután végig nyaltam szilikon testén többször, ágynak löktem vadul, ez most nem a finom érzékiségek tobzódásának éjszakája volt. Bődületes felajzottságom végső izgalmi állapotra hegyezte ki férfiasságom ékes csövét, amelynek pár lökés elég volt ahhoz, hogy az este történtek által okozott szexuális ajzottságnak a meleg lehelletét kifújja magából a forró és otthonos odú természetellenes bugyraiba.

 

Másnap korán, már reggel kilenckor a műhelyben voltam, koncentráltabbnak és össze szedettebbnek éreztem magam már rögtön ébredés után, mint valaha. Már nagyon vártam a délutánt, amikor is a kislányomat végre a kezemben tarthatom. Danival most nagyjából egyszerre érkeztünk meg. Elmondtam neki mindent a töviről-hegyire. Azt, ami történt Beával a laborban, de még az éjszaka történteket is, miközben nekiláttunk az utolsó simitások elvégzésének a robotunkon.

Magyarán neked van egy családod most, és egy barátnőd. Aki robot.

Kit érdekel, hogy a vértől él e vagy vezetékek mozgatják. Ő hozzám tartozik. – Szakitottam félbe kissé dühösen.

Jól van, jól van. Azért nem kell rögtön megverni. Semmi gond, igyekezz mindent megadni annak a gyermeknek, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Ettől még azzal élsz, akivel akarsz. Na hát, azért gratulálok, pláne ebben a mostani világban, ahol már lassan az is ritkaságszámba megy majd, mint a mi barátságunk, hogy igy itt milyen jól elbeszélgetünk általában egymással. Na de tényleg, gratulálok.

Köszönöm szépen. Ma dél körül, inkább kora délután elmegyek Beához, hogy karomba vehessem a kislányomat. Már nagyon várom azt a pillanatot. Addig viszont szeretnék jelentősen közelebb kerülni a célunk eléréséhez. Nem tudom, hogy nem e kellett volna már az alapoktól kezdve minden másképp csinálnunk. Mármint, másképp mint ahogyan eddig bárki is csinálta.

Arra gondolsz, hogy akár aluminium és kevlár helyett teljesen más anyagokat használni fel?

Hát, akár, igen..

Spanyol viaszt akarsz szarni barátom, értem. Robotok terén ember már nem igen találhat ki újat, meggyőződésem. Ha majd valami új anyag lesz, amelyből készülnek a robotok, ami persze egy merőben más és az eddigiektől eltérő koncepciót eredményezhet, azt maguk a robotok fogják feltalálni, kifejleszteni. Egymás között. Végső soron, csak ők tudják, hogy nekik mi a jó, nem?

Nem tudom, de csak van valamilyen anyag, amelyből készülhetnének, ami még az aluminiumnál is könnyebb.

Én már ezen nem fogok agyalni, az biztos. Főleg most, hogy már eljutottunk idáig.

Hogy ha idáig eljutottunk iksz idő alatt, akkor jóval kevesebb időt venne igénybe, ha újrakezdenénk a robot felépitését az alapoktól, miután az alapokat lefektettük más anyagból. De logikus az is, amit te mondasz. Túlzás, hogy én agyalnék. Csupán jár az agyam, de ezt nem mondanám túlagyalásnak, vagy bármilyen negativ, káros folyamatnak. – Miközben ilyen jelentéktelenebbnek tűnő dolgokon járt az agyam és ezekről beszéltünk, igyekeztem betáplálni a számitógép rendszerű telefonon a parancsokat, amelyek működtetik majd Reményt. Megkezdtük a beüzemelést, finomhangolásokat. Elindult egyenesen a futópadon, majd balra, aztán jobbra kanyarodott. Beszélt is közbe. Büszkén nézett. Egyszerre flegmán és tisztelettudóan válaszolgatott minden föltett kérdésünkre.

Hogy hivnak?

Remény.

Mennyi idős vagy?

Négy perc harminchat másodperce létezem uram.

Mi a célod?

Hát az összes robot közül a legjobbnak lenni, uram.

Hogyan kivánod ezt elérni?

Azt majd észre veszi, drága jó uram. – Reményeim szerint még nem ez a robot lesz az, amelyik majd egyszerre csak átlépi az embert, gondol egyet és lesöpri, eltakaritja az útjából az emberiséget mintegy a saját igája alá hajtva, egy pillanat alatt, mint ahogy azt már régen megjövendölték. Erre csak nem vagyok képes, véletlen meg aztán pláne nem lehetek.. Annyira „jó” nem lehetek.. Éreztem, hogy hiányzik még valami, valami utolsó simitás, és akár még alaposan meg is kellhet bolygatnom Remény belső elektronikai rendszerét. Igy hát leállitottuk, de most nem raktuk el alaposan, jól betakargatva mint ahogy eddig, hanem a sarokba állitottuk csupán. Nem akartam várni az elkövetkezendő munkálatokkal sokat. Az ebédet ugyanott költöttem el, ahol a minap együtt, hárman ebédeltünk meg. Közben felhivtam Beát, hogy közöljem vele, most fogok indulni, amint megebédeltem.

Szia, otthon vagy?

Igen, és egy jó darabig még itthon is leszek. Most fogok ebédelni. Tán átjönnél?

Igen, én épp most fejeztem be az ebédet, és lassan elindulnék akkor, jó?

Rendben van. Már vártam a hivásod. Várlak, vagyis várunk. – Álltam fel az asztaltól, és elhagyni kivántam a helyet, amikor egyszer csak kit látok meg szembe velem az ablak mellett ebédelni? Csilla ült ott, merengett, miközben fogyasztotta elfele a szemmel láthatóan vegetáriánus ebédjét. Megálltam előtte, és köszöntem, amelynek pillanatában észre is vett és meglepődve tátott szájjal elvigyorodott:

Szép délutánt a kishölgynek!

Hát helló szevasz! Mondta mosolyogva. Ne haragudj, hogy nem vettem fel veled a kapcsolatot, csak lefoglaltak teljesen mostanában a dolgaim! – Mondta, mint aki azt sem tudja hogy hol a feje, de őszintén, nem mentegetőzésből.

Hehe, ne marhulj már, ugyanigy én is fölvehettem volna a kontaktot veled, de hát engem nem kevésbé foglalt le az élet, na de mindegy, a sors akarta igy biztos vagyok benne, hogy mi most ütközzünk. Mi van veled, ebédelünk ebédelünk?

Bizony, ahogy azt te is tetted, mert ha jól látom akkor mész és nem pedig jössz. Basszus, hogy hogy nem vettelek észre!

Hát, az a fránya virtuális világ! Igen, éppen menni készültem, de nem rohanok.

Ülj le ide hozzám nyugodtan. Én se rohanok. Iskolában voltam, de ma csak négy óránk volt. Na és, hogyan haladtok a kisrobottal? – Érdeklődött lázasan.

Majd mesélek arról is, de most képzeld, fenekestől felfordult az életem. Egyedül vagy?

Igen, azért is mondtam, hogy ülj le ide mellém. De igazándiból ha mással, másokkal lennék is fölajánlottam volna. – Leültem hát vele szembe, és ha már igy alakult a helyzet, rendeltem egy kávét a robotpincértől. – Képzeld, nálam most áll a bál. Vagyis.. Igazából simán csak felfordult körülöttem minden.

Na, mesélj.

Amikor a múltkor beszéltünk , aznap délután, tudod.

Igen tudom, és?

Amikor hazaértem, döbbenetes hir fogadott, amelyet a mesterséges barátnőm adott át személyesen nekem: állitólag teherbe ejtettem egy nőt, akivel már majdnem másfél éve voltam együtt, néhányszor.

Azta de durva!

Na és időközben ebből az állitólagból már biztos lett, tehát kiderült, hogy van egy lányom. Attól a nőtől, akit Beának hivnak. Pont ma megyek megnézni. Most.

Hát ez nem semmi! – Hitetlenkedett. – És mi lesz igy a kis barátnőddel, azzal a robottal, hogy is hivják, Anna ugye?

Hogy neked mennyire jó memóriád van! Semmi, együtt maradunk, ő egy gép, gondolhatod mennyire zavarhatja őtet ez.

Hát, nem tudom, sosem voltam még gép. Illetve feltételezem, hogy semennyire se. Hogy egyedül az érdekli hogy tegye a dolgát, amire gyárilag be van lőve.

Mindenesetre Bea amikor nálunk volt és átadta a levelet Annának, eléggé féltékeny magatartást tanusitott. Legalábbis állitólag az volt. Anna mondta, ő pedig sose hazudik. Kis hiján nekiment Annának, holott már rég nincsen semmi közünk egymáshoz, azon kivül hogy ő szerinte felcsináltam.. Ami azóta kiderült ugye hogy nem csak ő szerinte volt igy, hanem ez a valóság.

Hogy reagálta le a támadást Anna? Sok robottal találkoztam már különböző szituációkban, de mégis, a mai napig érdeklődök nagyon intenziven a robotok viselkedése iránt.

Természetesen kifejezetten nyugodt maradt. Azonban fel volt készülve arra, hogy bármilyen támadást elháritson, a maga módján.

A maga módján? Hát ezt hogy kell elképzelni? – Egyszerre gyermeki és női, sőt inkább kislányos kiváncsisága egyszerre tette őt bosszantóvá jelen helyzetben és rendkivül aranyossá.

Nem tudom, talán előhúzza a tarsolyából hirtelen minden judo és karate tudását. – Vicceltem el a dolgot. – Szóval nem tudom, legfeljebb sejtem vagyis elképzelem, de lehet hogy nem is akarom tudni. Ami pedig titeket, nőket illet, borzasztó egy irigy szar természetetek van. Csak avval, és azzal foglalkoztok, amiből és akikből előnyötök származik, amikből vagy akikből nyerészkedni tudtok, számitó módon. Ha meg aztán az ember fiát akikhez bármikor is valaha közötök volt, meglátjátok valaki mással, akkor romboló és pusztitó ösztönötök minden mást felülir, mivel nem birjátok elviselni egyszerűen, hogy ha nem ti álltok a középpontban. És most mond, hogy nem igy van, kezd el megmagyarázni, mert úgyis ez jön.

Nem, nem fogok neked zsigerből ellent mondani, csak mert nőből vagyok. Tehát ha erre számitottál most csalódnod kell. Valóban igy van ahogy mondod, nekem is, ahogy nagyon sok lánynak, kicsi korom óta több fiúbarátom volt, mint lány. Mi lányok nagyon sokan nem birjuk egymás szar természetét. Nem vesztem magamra amiket mondtál, akinek nem inge ugye, az nem veszi magára. De látom és tudom, hogy nagyon is jellemző az, amit mondtál a nőkről.

Örülök, hogy ebben egyetértünk. Most viszont mennem kell. Örülnék akkor, ha a napokban valamikor tényleg benéznél a műhelyünkbe, és kielégitenéd gyermeki kiváncsiságod.

Megyek akkor és kielégitem – Mondta nagyot nevetve. – Melyik nap lesz jó? Nekem holnaptól bármelyik nap megfelel, jobban rá fogok érni.

Rendben. Gyere el holnap. Ott vagyok, ahonnét a múltkor láttál kijönni. Lepke utca hat/c. Itt a névjegyem, azon rajta van a számom, csörögj vagy üzenj, hogy ha megérkeztél. Délelőttől egészen délután háromig bent leszek. Nekem mindegy hogy mikor jössz. – Azzal átnyújtottam neki egy névjegykártyát, a kiivott kávéscsészét meg udvariasan odaraktam a pultra. Ezután elindultam. Felültem a 83-as buszra, amelynek az utcában volt a megállója. Útközben mondani sem kell, hogy egyfolytában, szünet nélkül a kislányomon és úgy az egész előttem levő egy-két órán járt az agyam. Izgatott voltam, próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet, vajon milyen mértékben üthetett rám, milyen mértékben az anyjára? Vajon milyenek a kezei, szemei, lábai, szája? Te jó ég, eszembe is jutott egyúttal, hogy még csak azt sem érdeklődtem meg Beától, hogy minden rendben van e a kicsi egészségével, hány kiló, mennyit sir és eszik, és ilyen apróságok. Furcsamód ilyen dolgokon rugóztam, amikor pár napja még a felelősség felvállalásával voltam elfoglalva, és avval, hogy egyáltalán feldolgozzam ezt az egész derült égből villámcsapásként jött dolgot. Át kellett szállnom az 56-os villamosra, amellyel még meg kellett tennem pár megállót. Fél kettő fele meg is érkeztem. Csengettem, mire nyilt a kapu, majd a lifttel fel kellett mennem a második emeletre. Nyilt az ajtó, egy átlátszó selyemköntösben nyitott ajtót Bea.

Szia bújj be! – invitált beljebb. – Éppen most zuhanyoztam le, van úgy, hogy ilyen tájt szoktam, reggel helyett, akkor amikor a nap első felét itthon töltöm. Hogy vagy?

Kösz jól. Emellett pedig egy kissé izgatottan. De azt gondolom, hogy a jelen helyzetemben ez érthető. – Nem gondolnám, hogy a zuhanyzás időzitése épp mostanra véletlen volt. Vagy talán nem is most zuhanyozott le pontosan, vagy fél órával, vagy pedig órákkal korábban, és nem véletlenül ezt a majd hogy nem teljesen átlátszó köntöskét vette fel a fogadtatásomhoz. Legalábbis én nagyon igy éreztem.

Hát persze hogy érthető, nem is húzom tovább az időt, kerülj beljebb, a hálóba. Ott alszik, mint a tej. Legalábbis eddig aludt. – Azzal bementünk a hálószobába. Az, akit ott láttam, már nem egy alvó csecsemő volt, ám cseppet sem volt ideges, ingerült vagy nyűgös. Nem rugdalózott, teljes meghittséggel, mintegy megbabonázva pásztázta hol a plafont, hol a vele sréhen szembe elterülő felhőtlen eget az ablakon át. Óvatosan és halkan mentünk be, hogy nehogy felébresszük őt, hogy ha aludna, meghitt kis álmából. De miután felismertük, hogy ilyen veszély nem áll fenn, suttogásunkat rendes, jól hallható beszéd váltotta fel.

Nocsak, hát felébredt. És milyen csöndes a hercegnő. Nézd csak a száját és a szemeit, tiszta te vagy! – Mondta mosolyogva. És csakugyan, felfedeztem némi hasonlóságot kettőnk közt. Egyszerre valami büszkeség féleség öntötte el lelkemet, amelyet soha korábban nem éreztem. Megfogtam a kicsi kezecskéjét. Játékosan elkezdte csapkodni a kezem. Közbe aprócska kis hangokat hallatott.

Mond szépen, apa! Apa! Igen, ő az apa! – kérlelte mosolyogva Bea. Ő pedig erre:

Annya! Annya! – Erre már én is elvigyorodtam. Na hát igen, ez az, amit nem adhat meg sajnos egy robot. Még. Ez az egész, az ilyen pillanatokkal együtt. De hát valamit valamiért, ugye. Minden jóért fel kell adnunk valami más jót.

Ne aggódj, meg fogja tanulni, hogy apának szólitson idővel!

Ó, nem aggódom ezen. – Mondtam nevetve. – És, és, mond csak, mi a neve??

A távollétedben kénytelen voltam egymagam választani neki egy nevet, választásom Csillára esett. Egyébként jelenleg négy kiló és harminc centi magas, teljesen egészséges csecsemő. – Jött ki belőle a rengeteg információ, mint hogy ha érezte volna, hogy ezeket a kérdéseket szándékozom mind egymás után neki feltenni.

Tehát Csilla.. Magamhoz ölelhetem?

Hát persze, miért ne ölelhetnéd, a te lányod is.

Persze, igen, hogyne. – Jött ki belőlem zavartan, majd a kezembe vettem óvatosan. Egy pillanatig érdeklődve vizsgálgatott a szemeivel, gagyogott még egy kicsit, majd elforditott és vörösbe boruló fejjel sirásban tört ki. Gyorsan át is adtam anyjának, ahol nagy nehezen ugyan, de a csititgatások és ringatások hatására megnyugodott.

Kell egy kis idő, amig hozzád szokik és elfogad téged. – Mondotta ugyancsak nevetve. Megitatta Bea, majd visszatette a bölcsőbe a kis Csillát. Megvolt az élmény, kiültünk hát egy kicsit a nappaliba.

Esetleg egy kávét, teát? – Tette fel az ilyenkor szinte kötelezően udvariaskodó kérdést.

Kávét nem kérek kösz, most ittam alig egy órája, úgy érzem hogy mára az elég volt. Tea az jöhet. – Azzal nekilátott egy jó meleg csipkebogyó tea elkészitésének. Közben kérdezősködött arról, hogy hogy megy sorom, mivel tengetem a mindennapjaim, egyenlőre Annáról még nem érdeklődött. Tulajdonképpen még mindig alig tudott valamit rólam, az a két hét ténylegesen csak gyerekcsinálásra volt elég, és hogy felszinesen megismerjük egymást.

Tulajdonképpen mivel töltöd a napjaid? Mivel mondtad, hogy jelenleg nincs munkád.

Nos, egy barátommal dolgozunk egy új fajta robot megépitésén. Ezt egy műhelyben csináljuk, nem messze a lakhelyemtől.

De hát annyi féle robot van már a világon.

Na igen, csakhogy mi egy minden eddigitől tökéletesebbet törekszünk megalkotni. Már közel járunk a munkánk végéhez. Vagyis, ez majd kiderül. Minden alap már megvan, most van szükség az elektronikai rendszernek egy olyan szinten történő átalakitására, amely eredményezhet egy az embert minden korábbinál jobban imitáló robotot. Részletekbe egyenlőre nem kivánok belemenni, ennyi legyen elég. Most kicsit elakadtunk, szükségem van egy kis időre.

Semmi gond, nekem ennyi elég. Ez nagyon érdekes..

Fogod látni az eredményt, majd ha kész lesz. – Szólaltam meg, mielőtt megkérhetett volna nagyjából ugyanarra, amire Csilla kért meg kicsit korábban. Majd jött a magánéletemet firtató kérdés.

Az a nő aki átvette nálatok az üzenetemet, feltételezem, hogy vele élsz.

Igy igaz. Ő Anna, és nagyon szeretjük egymást. – Nem tudta, hogy robot, és azt gondolom, hogy még csak nem is sejtette.

Aha, értem.

Miért?

Hát, nem is tudom, volt valami életszerűtlen és különös abban, ahogy viselkedett.

Miért, hogy viselkedett?

Egy normális nő, hogy ha felbukkan egy rivális női társa avval, hogy gyerekem van a palidtól, férjedtől, vagy jóég tudja kije vagy neki, akkor minimum felszökken a vérnyomása az egekbe, de esetleg még a pillanat hevében ki is penderiti az ajtón az illetőt. Ehhez képest meg, hát nem is tudom, totálisan képes volt a barátnőd megőrizni a hidegvérét.

Pedig lett volna oka kipenderiteni téged az ajtón, a biztos! – Dühös lettem, újból eszembe jutott az a nap, és nem Anna miatt, mert őt ez az egész dolog nem dúlta fel még a legcsekélyebb mértékben sem. Hanem hogy lehetne akár ez a robot barátnőm egy igazi emberi nő is, Bea azt nem tudta, hogy nem az. Persze, miután keresett engem állitólag hónapokig sikertelenül, érthető a dühe, és az is, hogy ha már megtalált engem, minket, akkor tudatnia kell valahogy a dolgot. De az, ahogy kikelt magából és ahogy viselkedett, azt nem indokolja semmi.

Igen, értsd már meg, hogy hónapokig hiába kerestelek, valahogyan tudatnom kellett, hogy van egy gyereked tőlem, veled. És amikor a barátnőd

Anna

Szóval amikor Anna ajtót nyitott, és végre ott voltam, én, nem is tudom..

Hogy jöttél te ahhoz, hogy igy nekironts, ő a barátnőm, te pedig nem vagy az, tulajdonképpen soha nem is voltál. Ne is mentegetőzz, tudod jól, hogy ezt nem lehet megmagyarázni. Én viszont meg tudom, a magyarázat ennyi: női irigység. Rivális, jól mondtad az imént, nem birjátok elviselni ha egy másik közületek megszerzi, birtokolja azt, akihez valaha is közötök volt. Meg úgy egyáltalán, egymást ki nem állhatjátok. – Miután jól beolvastam neki, egy nagyon rövid hallgatás következett.

De szóval arra szeretnék kilyukadni, hogy ha már igy alakult, amit utólag sajnálok, nem igy kellett volna viselkednie. Igenis megérdemeltem volna a keményebb fellépést. Ezt nem értem, szeret ő téged egyáltalán? Már csak pont azért is fura, amit mondtál, a nők természetéről. És hát aki szeret valakit, az féltékenykedik. – Most én tartottam kis szünetet, nagy levegőt vettem, amit lassan és erőteljesen fújtam ki. Nem akartam neki hazudni, de az sem mondhattam erre, hogy nem, nem szeret.

Igen, szóval nagyon jól megvagyunk együtt.

Még egyszer kérdezem: szeret téged? – Ismételte meg a kérdést, amelyhez annyira ragaszkodott, és nem lehetett szemmel láthatóan kibújni alóla. Evvel már súrolni kezdte egyébként azt a finom határt, ami állt azon dolgok közt, amikről egy ilyen ismeretség után nyugodtan érdeklődhet, és amikhez egyáltalán nincsen köze. Talán attól, hogy a gyermekem anyjának tudhatta magát, feljogositva kezdte érezni magát bizonyos bizalmas információkhoz. Keze ebben a pillanatba a combomra kúszott, hosszú körmeivel elkezdett simogatni.

Nem tudom. De igy vagy úgy, biztosithatlak arról, hogy nagyon boldog vagyok vele. – Böktem ki az igazat, vagy inkább a diszkrét féligazságot. A keze egy pillanatra megállt.

Mi az, hogy nem tudod? Nem szokta neked mondani, hogy szeretlek? Vagy a ti kapcsolatotok teljesen másról szól? – Itt már azonban érezte, hogy túlment azon a bizonyos határon, láttam az arcán. Rögtön folytatta is nem várva meg a választ: – Jó, nem akarok olyant kérdezni, amihez semmi közöm, pláne úgy nem, hogy még mi sem ismerjük teljesen egymást, még hogy ha régóta is, de ahhoz képest viszont keveset találkoztunk. Bocsánat. – Visszakozott. Kezét most elhúzta. Kezdtem izgalomba jönni ettől pedig, de mégis annyira örültem amikor befejezte a „zaklatásomat”, mivel határozottan megcsalásnak éreztem volna, hogy ha engedtem volna a vágyaimnak és másfél év után újból ágynak döntöm Beát. Határozottan rosszul éreztem volna magam utána. Igy hát jobbnak láttam elbúcsúzni.

Hidd el, az önzetlen szeretet a legszebb dolog a világon. – Zártam rövidre a témát, majd felálltam, jelezvén a távozási szándékot.

Mész?

Igen, indulok haza Annához. Már nagyon hiányolhat.

Még valamit, hadd kérjek tőled egy pénzt még. Tudom, hogy most kaptam tőled a napokban, de annak nagy része már elment. Drága az élet, a pelenka, étel, miegymás. Légy szives! A legközelebbi tartásdijnál majd annyival kevesebbet kell fizetned. – Néztem magam elé egy pillanatig, szinte már morogtam, majd beállitottam a csipen tizezer forintnyi összeget, azután a csuklójához érintettem a csuklómat, igy átment az összeg az ő csipjére. Nem mondott ugyan semmit egy köszönömön kívül, ám láttam a szemében egy kis csalódottságot a csekélyke kis összeg miatt. Azzal fogtam a kabátomat, fölkaptam magamra és kisétáltam az ajtón, majd a kapun is, egyenesen hazafele indulva. A buszon mindvégig vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyúttal óriási büszkeség és öröm a gyermek miatt, viszont ott volt a kötöttség fájdalmas és elszakithatatlan kötelékének a húsba maró szoritása is, amely Bea fele irányult. Ehhez a nőhöz már mindig is közöm lesz. Viszont gondoltam egyet. Elmentem egészen a végállomásig, hogy keresztülsétálhassak a Szabadság hidon, kiszellőztetni a fejem. Eldöntöttem, ma nem megyek haza. Mentem, csak mentem előre, a híd vége fele már majdnem szaladtam. Időnként föltámadt a kellemetlen őszi szél, amely pont velem szemből fújt, egyenesen bele a képembe. Az utóbbi időben rengeteget esett az eső, a Duna vize közel járt a híd aljához. Távol észak fele egy távolodó hajó verte fel még mindig a hullámokat, azoknak a sodrása az időnként feltámadó széllel karöltve a lelkem legmélyén felkorbácsolódott vihart hivatottak jelképezni. A hidról leérve autók előtt, között átszlalomozva, lassan elértem a Gellért-hegyet, hogy aztán azt megrohamozzam fürge lépteimmel. Jó ötlet volt, mivel lépteim meredeken fölfele egyre lassultak, a felhalmozódott feszültség egyre csak távolodott el testemből, majd már amikor majdnem a legtetején voltam a hegynek, végkimerülésemben lerogytam a földre, majd félig fekve, félig ülve, könyökölve bámultam az eget a fűben. Kezdett besötétedni. Arra az elhatározásra jutottam, hogy meglátogatom anyámékat. Semmit nem tudtak a gyerekről, az egész sztoriról nem beszéltem nekik eddig. Hetek óta nem is látogattam őket, nem is beszéltünk. Felhivtam Annát, memgondtam neki hogy valószinűleg ma este nem megyek haza, hanem a szüleimnél alszom. Elindultam a nyugati pályaudvarra, ahol az első Tatabányára tartó vonatra megváltottam a jegyet, majd felszálltam rá. Rövidesen suhantam a sötétségben, akár egy sikló.

 

 

Nagyjából negyvenöt perc múlva, húsz perc séta után a vonatállomástól érkeztem meg anyámék házához. Amikor becsöngettem, és kinézett anyám az ajtón, meglepődött. Nem jelentettem be érkezésem, de ez náluk sosem szokott gond lenni. Elmosolyodott, a csaholó Fülü terrierrel jött ki hozzám kaput nyitni.

Szia Zolikám, hát idetaláltál?

Még mindig ismerem az utat, mint a tenyeremet, anya. – Amikor beléptem, megöleltük egymást. Közben folytattuk a beszélgetést.

Na és mesélj, mi történt veled az elmúlt majd egy hónap óta, amióta nem találkoztunk?

Hirtelen nem is tudom hol elkezdeni, előbb érjünk be. Apa itthon van?

Nem, ma focizni ment a barátaival. Tudod mindig csütörtökön szokott.

Ja, igen persze hogyne.

De egy órán belül itthon lesz. Baj van?

Nem, baj az nincsen.. Miért? – Tulajdonképpen nem is volt. Csináltam egy gyereket amiért vállalnom kell férfiasan a következményeket. Az, hogy ezt úgy dolgozom fel, ahogy, egyéni szoc probléma.

Mert az anyád vagyok, és látom rajtad, hogy valamin rágódsz. Ismerlek.

Mit tudok enni vacsorára? – Tereltem a szót, miközben már beértünk a lakásba, és a fogasra akasztottam a kabátom.

Szóval, nem akarsz nekem válaszolni?

Amint nekilátok az asztalnál a vacsorának, beszélek.

Lecsó van kenyérrel. Van elég, neked is jut természetesen. Moss kezet, addig kiszedek neked egy adagot tányérba. Nem rég készült csak el. – Elvégeztem a dolgom a vécén, majd kézmosás után nekiláttunk a finom vacsorának. Apát nem akartam megvárni, annál éhesebb voltam. A stressz és a sok céltalan séta rendesen kimeritettek.

Szóval, nem meséltem el a tavaly nyári kalandozásomat egy Bea nevű lánnyal, igaz?

Nem Zoli, csupán az Anna nevű játékszeredről meséltél és mutattad be nekem és apádnak. Pedig igazán felhagyhatnál már evvel a kisded ökörségeddel és találhatnál magadnak egy igazi lányt. De örülök, hogy ha sikerült megismerni valaki hús vér teremtést. Lányt.

Na szóval ő vele voltam, amikor a Balatonon töltöttem el két hetet.

Ennyi? Két hét volt csak?

Anya, hadd mondjam végig. Igen. És gyerekem van tőle.

Micsodád??

Gyerekem. Egy gyönyörű szép lányom. Az arca, szemei az anyjáé, de testalkatra kiköpött papa.

Először bejelented, két hétig együtt hancúroztál egy lánnyal aztán meg rögtön azt is, hogy gyereked van tőle, hát veled aztán tényleg történt egy s más az utóbbi néhány hét alatt.

Annyi történt, hogy megtudtam ezt az infót. Mármint az utóbbi néhány hét alatt. De hát, nem is örülsz?

Jaj, dehogynem Zoli, hirtelen nem is tudom hogy mit mondjak, sokként ért ez a bejelentésed. Főleg, hogy apáddal látjuk ezt a nagy robotinváziót, senki nem csinál gyereket már jó formán. Csak muszájból és merev görcsösségből próbálkozik néhány ismerősöm a környezetemből, de az is mire jó? Hát gratulálok, nagyon örülök! – Szemmel láthatólag nem igazán tudott mit kezdeni a rá telepedő és rajta elhatalmasodó, derült égből villámcsapásként átélt sokkal, csak kapkodta a levegőt, és könnyek szöktek a szemeibe. Ebben a pillanatban nyilott az ajtó, apám jött meg a fociedzésről.

Halihó, hát te itt?

Láthatod. Akkor neked is elmondom.

Mit mondasz el?

A nagy hirt. Gyere és üljél le.

Előbb átöltöznék.

Nem, most ülj le. Nehogy aztán eless. – Azzal kihúzott egy széket, és helyet foglalt. – Kislányom van. Tegnap derült ki, hogy az enyém.

Mit beszélsz?

Van egy gyerekem egy lánytól, akivel volt egy pár hetes kalandom tavaly a nyaralásom alatt.

Na ne mondd!

De mondom.

Hát de, hogy mégis? Hogyhogy mi nem tudtunk a lányról, a terhességéről, a szülésről?

A terhességéről én sem tudtam, mivel hiába próbált a lány a nyomomra bukkanni, miután Japánban voltam, tudod. A lányt egyébként Beának hivják. Szóval ez a Bea igy megszült, és mire megtalált, és kiderült hogy valóban úgy van ahogy azt állitja és Csilla az én lányom, mert hogy őt meg úgy hivják

Na várjál, várjál – szakitott félbe rendkivül izgatottan – hogy talált meg téged? És hogy adta elő ezt az egészet?

Kérlek apa, ne vesszünk most el a részletekben. Egyébként, ha tudni akarod, a net segitségével már szinte bármit megtudhatunk bármiről és bárkiről.

De hagyd, hogy befejezhesse, elmondhassa amit akar! – Szólalt meg most az anyám.

Szóval, mire Bea megszült és utána megtalált, a kislány már négy hónapos volt. Most sincsen még öt hónapos.

És ez biztos? Hogy a te lányod?

Hogyne lenne biztos, az apasági teszt nem hazudik, és ha ez nem lenne elég, még hasonlit is rám. – Nevettem, de ő még mindig nem tért magához, anyám már inkább magánál volt, ő neki eddig valamivel több ideje volt földolgozni a hallottakat, mivel előbb mondtam el neki a hirt. Mégis apám törte meg a csendet, szintén könnyekkel a szemében:

Erre pezsgőt bontunk! Ez óriási hir! – A büszkeség teljesen átjárta, azonnal indult el a finom nedűért, mi anyámmal csak egy nagy pukkanást hallottunk a spájz felől, majd itt a konyhában már a pezsgő pohárba csorgásának szapora effektjét. – És ő hol van?

Ki? Ja, Bea! Hát otthon!

Miért nem jött el veled most?? Hogy ha már eddig nem ismerhettük meg, és hogy ha már ilyen nagy hirt jöttél bejelenteni mi hozzánk? Miért nem hoztad el őt is a gyerekkel?

Hát, az a helyzet, hogy ma láttam először a gyereket, és nem állt szándékomban és nem terveztem én azt, hogy ide eljövök hozzátok. Boldog is voltam és egyszerre össze is zavarodtam, csak mentem neki a vak világnak céltalanul, azt se tudtam, hogy merre megyek. Út közben jött az elhatározás, hogy eljövök ide hozzátok.

Ezt jól tetted Zoli, legközelebb okvetlenül gyertek el mindahányan. Na végre vége lesz ennek a dilidnek Annával. – Erre felkaptam a fejem, vér szökkent a fejembe, hallani se akartam erről az eshetőségről. Hogy én felhagyjak az Annával való közös élettel.

Azt már nem! Semmi féle esetre sem!

Én is ezt mondtam neki. – Kezdett bele anyám. – Ki kell nőnie ebből a robotos hülyeségből.

Most őszintén, hogy beszélhettek igy Annával kapcsolatosan? Ez nem egy kinövendő dolog, nem olyan, amit ki lehet nőni.

Értsd már meg, Anna nem egy létező személy. Ő egy tárgy! – Mondta apám.

Tárgy, tárgy! Mégis többet tud nyújtani a hús vér nőknél! És nem is értem, hogy hol éltetek az elmúlt évtizedekben, mintha nem a szemetek előtt zajlott volna le az a rengeteg modernizáció és változás, amik ide vezettek! Nem a semmiből jött ez. Hát nem látjátok az istenért, hogy ez nem csupán az én dilim, semmi köze a dilihez, a dili az az egész világ és az emberek, akik élnek benne és ahogy ők viselkednek. Az a dili. Fiatalok, és középkorúak tömegei élnek már együtt emberek helyett robotokkal. Amikor bejött a számitógép, fogadjunk hogy a szüleitekhez ugyanúgy álltak hozzá az ő szüleik, hogy hagyd ezt a dilit már. Azt a dilit, aminek segitsége által lehetett pikpakk elintézni mindent. – Ismét apám volt, aki reagált, ezúttal már megfontoltabban és toleránsabb módon:

Jó, én nem vetem el ezt a megoldást, és még meg is értem, viszont csak abban az esetben, ha már minden remény meghalt. Igenis törekedni kell arra, hogy megtaláld azt az emberi lényt, akivel boldog tudsz lenni.

Például a fogyatékosoknak ez egy nagyon jó találmány. Konkrétan maga az a mai robot, akivel már szexelni is lehet. Ugyan nem kifejezetten miattuk lettek kitalálva, de volt egy széles réteg, akik kimondottan a fogyatékosok szexuális életének megkönnyitése, vagy mondjuk úgy szexuális életük lehetővé tétele érdekében dolgozott a szexelésre is alkalmas robotok létrehozásán. Soha korábban vagy egyáltalán nem, vagy csak komoly nehézségek árán tudtak létrehozni és megélni szexuális kapcsolatokat, főleg egy másik, szintén fogyatékkal élő embertársukkal. Ez hatalmas áttörés volt az ő szempontjukból, a szex igenis jár mindenkinek! Nem szabad, hogy kegy legyen.

Jó, de te nem vagy fogyatékos! – Közölte erre apám. Majd anyám vette át a szót:

Borzalmas, hogy teljesen elkanyarodtunk a szexhez, mint témához, mint hogy ha a világon nem volna fontosabb annál.

Anya, márpedig ez igy van, kevés dolog fontosabb annál.

Ne szoritkozzunk már a szexre. Nem tudom, hogy ki ez a lány, nem ismerem, de ha egyszer ő a gyereked anyja, akkor miért nem próbáltok, legalább a gyerek érdekében összeboronálódni egy kicsit, és majd meglátjátok, hogy működik e vagy sem. Ha már egyszer össze tudtátok hozni azt a kislányt.. – Talán azt ő is érezte, hogy ez igazán felesleges okoskodás volt a részéről, nyilván a legjobbat akarja, de talán mindenbe azért csak nem kéne belekotnyeleskedni..

Értsétek meg, én Annával remekül érzem magamat, és nem fogom elhagyni egy másfél év után visszatért, általam véletlenül fölcsinált lány miatt. Mindent megadok annak a gyereknek, anyagiakat és az időm egy nagy részét beleértve, de többet nem tudok és nem is akarok megigérni. Legközelebb, hogy ha jövök, akkor azt Beával és a gyerekkel fogom tenni.

Jól van, azt remélem is. – Mondta anyám. – De most ilyen későn már csak nem indulsz vissza.

Nem, úgy is képzeltem el, hogy maradok és itt alszom.

Rendben, mindjárt fölmegyek és megcsinálom az ágyad. – Nem tudom, hogy egyáltalán eszébe jutott e megkérdezni, hogy Annának szóltam e arról, hogy ma estére nem megyek haza, igy aztán ne várjon. De szerintem igen. Láttam rajta. Viszont odáig már nem jutott el, hogy feltegye a kérdést, mivel nem emberi lényről van szó, ugye.. A lecsóval végeztem, dobtam egy tust, apámmal jó éjszakát kivántunk egymásnak, majd felmentem az emeletre, a régi gyerekszobámba, ahol minden, még az illat is pont ugyanolyan volt, mint rég. A már gondosan megvetett, elkészitett ágy már várt engem, amelyben most kivételesen nagyon hamar elnyomott az álom, hogy egy igazán kellemes forgolódásmentes, hosszú alvást biztositson a számomra.

 

 

Másnap sokáig aludtam. Már fél kilencet mutatott az óra, amikor megébredtem. Dobtam egy frissitő tust, majd a konyhában már várt egy tál tojásrántotta. Anyám tett vett a konyhában.

Sokáig aludtál.

Igen, most egész jól aludtam. Napok óta nem tudtam tisztességesen kialudni magam. Feszült vagyok napok óta. De ez tegnap óta már átment valami teljesen másba. Apa?

Apád kint kertészkedik. Összegereblyézi a lehullott faleveleket.

Értem. Amit tegnap beszéltünk, ahhoz még annyit tennék hozzá, hogy sajnos, vagy nem sajnos, de az egész világ afelé megy, hogy az emberek nem tartanak kapcsolatot egymással, férfi-nő nem áll össze egymással, ha megnézed, gépek mindenütt, robotizált társadalom. Nem azt mondom, hogy ez jó, de az ember bele van kényszeritve, lásd be. Azért én igy is összehoztam egy gyereket egy hús vér nővel, igaz, akaratlanul..

Zolikám, most engem próbálsz meggyőzni arról, hogy ahogyan te élsz, az helyes? Elmondjuk apáddal a véleményünket, de természetesen csak a javad akarjuk. Tedd, ahogy neked jó. Azért én a helyedben megpróbálnám ezzel a Beával szorosabbra fűzni a kapcsolatot.

Persze hogy jót akartok, de erőltetni semmit nem fogok. A gyereknek viszont igyekszem megadni mindent. Még apával gyerekek lehettetek, amikor tulajdonképpen a legelső robottal való házasság megtörtént Franciaországban. Egészen konkrétan az a francia nő egy olyan robottal házasofott össze, amelyet saját maga készitett 3D nyomtatóval saját magának.

Igen, valami dereng.. Annak idején hallottam, vagyis olvastam a sztorit.

A hölgy twitteren tette közzé szerelmét, és kijelentette, hogy büszke arra, hogy ő az első úgynevezett roboszexuális személy.

Hát beteg egy dolog, de persze ezzel a társadalom eldeformáltságát és aberráltságát kivánta jelezni nyilván.

Nem ártottak senkinek, boldogok voltak együtt.

De én gyanitom ám, hogy a hölgy érzelmei nem feltétlen voltak valósak, egy ötletes átverésről lehetett szó.

Már akkor voltak emberek, akik számára a humanoid robotok vonzóak voltak. Akkor még, és ez egy jó ideig jellemzően igy volt, azoknál volt ez jellemző, akiknek nehézségeik akadtak más emberekkel való kapcsolatok kialakitásában. Az ilyen tipusú emberek most is előszeretettel nyúlnak a humanoid robotokhoz, és ez annyiban vitathatatlanul rendkivül káros dolog, hogy még annyira se lesznek képesek másokkal kapcsolatot kialakitani mint régen ezek a tipusú emberek képesek voltak, viszont már nem csak ők, hanem olyanok is tömegével veszik igénybe ezeket a gépeket, nevezzük igy, akik amúgy kifejezetten jók a kapcsolatok kialakitásában. – Azzal felálltam, a tányért beleraktam a mosogatógépbe, felkaptam magamra cipőt és a kabátot. Odakint ragyogóan sütött az öreg őszi nap megfáradt szelid sugaraival, ahogyan az anyuka mosolyog alvó gyermekére. Apámhoz odamentem elköszönni, aki már az utolsó adag összegyűjtött leveleket készült éppen eltalicskázni. Annak ellenére, amiket tegnap mondott, tudtam róla, hogy élénken érdeklődik a robotok iránt műszaki beállitottságú emberként, és az ebből fakadó egyre jobban elsilányuló emberi kapcsolatok és sorsok iránt.

Azért hidd el Zoli, én valahol megértelek téged. Az évezred elején azt jósolták, hogy az ember-robot házasság 2050 körül fog megvalósulni. Hát, csupán egy kicsit tévedtek, sokat nem. Sokkal előbb nem valósult meg a szerelem és szex a robotokkal, de végül csak megvalósult. Még Adrian David Cheok, a Londoni egyetem akkori számitástechnika professzora azt mondta, a robotok sok ember számára kivánatosak lesznek. Azt mondta konkrétan, hogy sokkal könnyebb és kényelmesebb lesz a robotokkal szexelni, emlékszem. Hogy pontosan azt a szexuális együttlétet kapjuk meg, amit akarunk. És hogy a következő fázis a szerelem… amint már most is látjuk.. Na menjél a dolgodra – Mondta röhögve, jól megszorongatva a vállam, amelyben bele volt zúditva az összes létező atyai büszkesége, amelyet ebben a szent és meghitt pillanatban érzett. A buszra körülbelül tiz percet várhattam. Úgy döntöttem, hogy hazamegyek, mielőtt bemegyek a műhelybe. Háromnegyed órán belül otthon is voltam.

Mókus! – Kiáltottam, amikor beléptem az ajtón. Semmi válasz. Furcsálltam a dolgot. Fürödni biztos nem fürdik, vécén sem lehet. Elment volna? Na de eddig ilyen sosem fordult elő. Legalábbis, hogy Anna nélkülem lelécelt volna bárhova. Igaz, egyszerűen lehetpséget sem adtam rá, hogy ilyet tehessen, hiszen mindig mindent megbeszéltünk, és nagyon sok helyre együtt mentünk, ott ismerkedett másokkal, és tett szert barátokra, barátnőkre, többek között humanoid robotokkal. Ilyen, hogy csak úgy elrohanok se szó se beszéd máshová aludni, szintén nem fordult elő. Akkor elrabolták volna? És ekkor megfordult a fejemben az, amely rémálommal ért volna fel: megsemmisitették demonstráló hús vér nők. Vagy Bea. Főleg utóbbinak a gondolata fészkelt a fejemben valahol egy mély zugban azon belül. De ez képtelenség, nem létezik hogy átjött volna elpusztitani, máskülönben az nem is olyan egyszerű. Nagyjából fél perc leforgása alatt minden lehetséges forgatókönyv végigpergett az agyamban, és mire eljutottam odáig hogy felhivjam, már túlagyaltam addig a fél életemet is.

Szia Zoli! – Csengett szépen a hangja.

Szia mókuci! Hát akkor élsz ezek szerint, és nem raboltak el. Aggódtam kissé. Most értem haza anyáméktól, ott aludtam. És nem találtalak itthon.

Semmi gond. Én elmentem este, hogy a barátnőimmel és barátaimmal találkozzam. Egy barátnőmnél aludtam, most pedig éppen vásárolok néhány élelmiszert otthonra.

Ja, rendben. Én átöltözöm, és megyek be a műhelybe. Megvárjalak, szeretnél velem jönni ma is, vagy most inkább kihagynád?

Nekem mindegy. Te mit szeretnél?

De én most téged kérdeztelek. – Zseniálisan kifinomultak ma már a robotok, ugyanis megérezhette a kérdés udvariasságból való fakadását, hogy ma már hogy ha jönne, talán egy kicsit púpnak érezném a hátamon.

Nem, de azért köszi az invitációt. Hazamegyek, rendet rakok és készitek valami finomat. Mit szeretnél vacsira enni?

Mondjuk milánóit.

Rendben, akkor veszek hozzávalókat is.

Imádlak aranybogár! Valamikor kora este jövök, beugrom edzeni haza fele jövet. Csók!

Csók! – Elképesztő, ezt az önállóságot és öntudatot nem akartam elhinni. Ez a robothölgy a szemem előtt, a közös kis életünk során kel egyre nagyobb öntudatra? Vagy eddig is ugyanilyen volt, mint most, csak egész egyszerűen csak most döntött úgy, hogy lelécel és megpróbálja önállóan jól érezni magát? Mert először nem jöttem haza éjszakára úgy, hogy fel se hivtam és nem szóltam neki? De hát őt ez a legcsekélyebb mértékben se zavarta, legalábbis egy szóval sem tett emlitést róla, és hát ugyan már, egy robotnak ez mennyiben is cseszhetné a csőrét, és az önérzetét? Ami elvileg ugye nincs is neki.. Komolyan elgondolkodtatott ez a dolog. Pedig engem aztán, a szabadság és kötetlenség nagy rajongóját ez semennyire sem szabadott volna hogy töprengésre, agyalásra késztessen. Elméletileg a robotokból hiányzik a szuverén gondolkodás képessége. Elméletileg..

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

–